Térjünk észre

Az Orbán-kormány fizetett sajtóhirdetésekben követel magának tiszteletet és bizalmat az IMF-től. Az a kormány, amelyik a segítségül hívott valutaalapról folyamatosan mosdatlan hangon beszél, újabban pedig még hazudik is róla: olyan követeléseket tulajdonít a szervezetnek, amilyenekkel az soha nem állt elő. Számára ugyanis a költségvetés egyensúlya és a gazdasági növekedés lehetőségének megteremtése az elérendő cél – az ehhez szükséges konkrét eszközök kiválasztása a kormány dolga. Miután a nemzetközi intézmények általában nem reagálnak az őket ért belpolitikai indíttatású vádaskodásokra, Orbánék szemérmetlenül visszaélnek ezzel a köteles visszafogottsággal, és aggálytalanul hülyítik közönségüket. Holott ők maguk tartoznának tisztelettel az IMF-nek, amiért az minden sértegetés ellenére kitart a tárgyalások folytatása mellett. És a bizalmat is igencsak megérdemelné, hiszen épp most derült ki, hogy akár az idei, akár a jövő évi büdzsé sarokszámait már jóval korábban helyesen ítélte meg; míg a nagy mellénnyel hadakozó magyar fiskus végtére kénytelen volt feladni szándékoltan rossz kalkulációit. Ha semmi más nem mutatná, ez a hamis és ízléstelen hirdetési kampány önmagában is rávall, milyen mély szakmai, egyszersmind mentális krízisbe jutott a kormányzás két és fél év alatt.

De a miniszterelnök lankadatlanul képes tetézni a már amúgy is mindent elborító hazugságdömpinget. Legutóbb azt állította, hogy a bejelentett költségvetési kiigazításoknak a felére sem volna szükség, ha az Európai Unió nem kényszerítene rá bennünket. Brüsszel a kohéziós alapok visszatartásával fenyeget, ezért – noha nem volna rá szükségünk – kénytelenek vagyunk lefaragni a kiadásokból. Mondja ezt annak ellenére, hogy teljesen elvakult hívei kivételével ma már mindenki felfogja: hatszázmilliárdos lyukkal kezelhetetlen az államháztartás. A hiány csökkentését nem az unió, netán a valutaalap szeszélye, hanem a piac kényszeríti ki – ha a büdzsé felborul, bedől a forint. Ebbe a több mint törékeny helyzetbe pedig nem a kétségtelenül gondokkal küszködő eurózóna, kizárólag a katasztrofálisan elvakult, ám annál erőszakosabb gazdaságpolitika sodorta az országot.

Ha ehhez hozzávesszük az alkotmányos deficitet, a jogállami intézmények „állagában” bekövetkezett veszteségeket, akkor nem kétséges, hogy a gátlástalan rombolás folyamatát legkésőbb 2014-ben meg kell állítani. A demokrácia elkötelezettjeinek, legyenek pártok vagy civilszervezetek, egyedül ez a kategorikus imperatívusz lehet irányadójuk. Egymásrautaltságuk nyilvánvaló és megkerülhetetlen. Ám mindazok a meddő és kártékony veszekedések, amelyek az október 23-ára tervezett tüntetést megelőzik, felettébb aggasztóak. A Milla szervezői eddig sokat tettek a kormánnyal elégedetlen csoportok mozgósításáért; az ő érdemük, hogy akkora tömeget s köztük olyanokat tudtak az utcára vinni, amekkorát és akiket egyelőre a pártok együttvéve sem képesek egybegyűjteni. Ezt a tényt a parlamenti ellenzéknek akceptálnia kell, ezért hiba, ha némely prominenseik csak azért a tüntetés bojkottjára szólítják fel az övéiket, mert a Milla nem őket, hanem Bajnai Gordont kérte fel szónoknak. A volt miniszterelnök megjelenésének már most kitüntetett hírértéke van; ha október 23-án visszatér a politikai színtérre, annak pedig a legkevésbé sem elhanyagolható jelentősége lesz a további folyamatokra nézve. Ennek az eseménynek személyes vagy akár párthiúságból keresztbe tenni esztelenség.

Másfelől viszont a Millának – és kivált Juhász Péternek – sürgősen le kell mondania arról a mind egyértelműbb törekvéséről, hogy a civileket a pártok ellenében próbálja felvonultatni. Amikor ennek megfelelően váltig felhánytorgatja az elmúlt évek valamennyi kormányának közös felelősségét, egyrészt differenciálatlanul beszél, másrészt az adott politikai szituációban értelmetlenül, mert lehetetlenné teszi a demokratikus ellenzéki erők együttműködését. Itt és most ez vakvágány: nincs az a civil kurázsi, amely a pártok nélkül választást nyerhet. Térjünk észre. A politikai racionalitás mindenkitől kompromisszumkészséget követel – az egymás ellenében kampányoló ellenzékiek az orbáni rendszer fenntartásán munkálkodnak.

Bajnai Gordon fellépése azonban katalizátora lehet majd egy olyan ellenzéki kerekasztal létrejöttének, amely összecsiszolja a jövőre szóló, mégoly különböző politikai és gazdasági koncepciókat. A programok nélkülözhetetlen szintetizálására van még idő – de nem fog rá sor kerülni, ha a potenciális kormányváltók odáig sem jutnak el, hogy átvigyék a köztudatba feltétlen elkötelezettségüket az összefogásra. Persze nem titok, hogy komoly ellentétek vannak a Szolidaritás és a Milla között, nemkülönben ismeretes az LMP egyes vezetőinek zsigeri ellenszenve a szo­cialisták iránt, és bár a DK valamennyi alakulat felé nyitottnak mondja magát, Gyurcsánnyal szemben erős fenntartások élnek. Mindezek az antipátiák mégis másodlagos fontosságúak ahhoz a közös akarathoz képest, amely minden demokratát szükségképp összeköt.

Ceterum censeo: az országot tönkretévő rezsimet le kell váltani.