Széchenyi Bécsben

Nincs könnyű dolga annak, aki Bécsben meg szeretné találni Széchenyi István utolsó „lakhelyét”. Jó tizenöt évvel ezelőtt tengerentúlról érkezett magyarok kérték, kalauzoljam el őket a döblingi ideggyógyászati klinikához, ahol a legnagyobb magyar véget vetett az életének. Abban a hitben, hogy a feladat egyszerű, csak úgy nekivágtunk. Az előkelő 19. kerület főutcáján haladva a körülbelüli célpont felé több csinos kis szanatórium recepcióján is érdeklődtünk, de csak értetlen csodálkozás volt a válasz. Végül egy döblingi őslakos portás a homlokára csapott, és eligazított.

A nevezetes Grinzing felé vezető Krottenbachstrasse első kis mellékutcájára, az Obersteinergasséra még a Bécsben jól tájékozódók sem gondoltak volna, különösen, mert semmiféle jelzés nem utal kórházra, klinikára. Joggal. A nagy ősfás parkban álló épületben ma Döbling kerületi bírósága működik. A helybéliek közül bizonyára nem kevesen megfordulnak itt, ám alig valószínű, hogy egy pillantást is vetnének a parkban álló mellszoborra és az emléktáblára, amely tudatja, hogy itt élt gróf Széchenyi István 1848. szeptember 7-től 1860. április 8-ig. A táblát szinte benőtte a gaz – aztán a legnagyobb magyar halálának 150. évfordulójára a magyar Külügyminisztérium az emlékbizottság kérésére rendbe hozatta.

A tizenegy és fél évre, amit Széchenyi ebben az épületben töltött, az osztrákok aligha lehetnek büszkék. Az egykori Görgen-ideggyógyintézet nevezetes lakója legfeljebb addig talált itt nyugalmat, amíg a gyógyulás első jelei nem mutatkoztak. Amint jobban lett, s nagy energiával elkezdett dolgozni, írni, látogatókat fogadni – elsősorban Magyarországról –, rögtön akcióba lépett a császári rendőrség. A klinika területét soha el nem hagyó Széchenyit is figyelték, leginkább azonban a vendégei voltak érdekesek, s nem maradtak el a zaklatások.

Egy ilyen esetet – az utolsót – Falk Miksa leírásából ismerjük. Két tucat rendőr szállta meg Széchenyi lakosztályát, házkutatás ürügyén feltúrtak mindent, személyes emléktárgyakat vittek magukkal. Mindez 1860. március elején történt. Széchenyi soha nem heverte ki a megaláztatást. Búskomorrá vált, magába zárkózott, s talán nem tévedés azt hinni, hogy az incidensnek csakúgy, mint a többi rendőri akciónak szerepe volt alig egy hónappal későbbi öngyilkosságában.

A másik bécsi Széchenyi-emlékhelyhez nem fűződnek ilyen komor emlékek. A belváros kellős közepén, közel a Hofburghoz, egy ugrásra a magyar nagykövetségtől áll a szülőház. A Herrengasse 5. szám alatti Wilczek-palota falán kétnyelvű emléktábla jelzi, hogy itt született 1791. szeptember 21-én a legnagyobb magyar. A megemlékezés a külföldi magyarok (Die Auslands-Ungarn) kezdeményezését dicséri, s amióta – 1966-ban – elhelyezték a táblát, a születésnapon évről évre kis ünnepségen koszorúzzák meg. A döblingi tábla jóval későbbi: 1990-ben a nagycenki Széchenyi Kör állította.

Nagycenk önkormányzata az idei megemlékezésekben is jelentős szerepet vállalt: a 2010-es emlékbizottság tagjaként ott volt a Döblingben kezdődött ünnepségen, amely aztán a Széchenyi-kastélyban folytatódott, mégpedig a legmagasabb szintű részvétellel.

Dr. Rubovszky András, a Széchenyi Társaság főtitkára, aki az emlékbizottság koordinációs feladatait is ellátja, hosszan sorolja a magyarországi rendezvényeket, az ötletes, fiataloknak szánt vetélkedőket, pályázatokat. Olyan eseményeket, amelyek nem egyetlen naphoz, hanem az emlékév egészéhez kötődnek.

A jubileum a bécsi helyszíneken is magyar ünnep. A tiroli magyarok már márciusban megtartották Innsbruckban a megemlékezésüket. Az évforduló napján mindkét bécsi helyszínen volt koszorúzási ünnepség. Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége külön megemlékezést is tartott, hozzátéve, hogy az elnöke a koszorúzásokon is jelen volt, és beszédet mondott. A rendezvényeken jelen voltak a Széchenyi nevét viselő 72. számú cserkészcsapat tagjai is. A Duna Televízió adását, amelyet ezen a napon teljes egészében a legnagyobb magyarnak szentelt, Bécsben is nézik.