Sok kép keresi gazdáját
Az időzítés nem lehetett volna tökéletesebb. A galériák, múzeumok és a műkereskedelem képviselőinek munkáját elismerő osztrák kitüntetés, az OscART díjkiosztó ünnepségén az egyik idei kitüntetett, Tobias G. Natter, a Leopold Múzeum művészeti igazgatója bejelentette: távozik posztjáról. Az indok: csak a sajtóból értesült arról, hogy gazdasági igazgatótársa, Peter Weinhäupl lett a Klimt Foundation elnöke. SZÁSZI JÚLIA írása az ügy hátterére világít rá.
Sokat elárul Natter egyik félmondata: ő semmiféle kapcsolatban nem kíván lenni az új alapítvánnyal. Klimt és a szecesszió szakértőjeként, ha valaki, hát ő tudja, mi is ez az Ucicky-gyűjtemény, amelyre az új alapítvány épül. És amelynek barna foltjairól Natter elegánsan – a gyűjtő özvegye, Elisabeth Leopold pedig diszkréten – hallgat.
Megkerülhetetlen ugyanis a feltevés, hogy ez a Gustav Klimt – Wien 1900 Foundation törvénytelenül megszerzett műkincsek menedékéül szolgál. Az alapítványba bevitt anyag – négy olajfestmény, tíz akvarell, rajz, litográfiák, írásos dokumentumok, tárgyak – az 1961-ben elhunyt Gustav Ucicky gyűjteményének maradványa, mintegy 200 millió eurós érték, amelynek tulajdonjogát most a 91 éves özvegy az alapítványra ruházta át.
Az 1899-es születésű Gustav Ucicky állítólag Klimt törvénytelen fia volt, édesanyja, Maria Ucicky a Klimt-háznál szolgált. Dokumentum ezt nem igazolja, de cáfolat sincs, Ucicky pedig élete végéig ragaszkodott ehhez az állításhoz, ezzel is magyarázva szenvedélyét Klimt munkái iránt. Pályafutását operatőrként kezdte, a Marlene Dietrich főszereplésével forgatott Café Electric rendezőjeként vált ismertté. 1928-tól Németországban dolgozott, öt év alatt 16 filmje készült el. Hitler hatalomra jutása után náci propagandafilmeket rendez. 1945-ben mindenekelőtt a Hazatérés című film (főszerepben Paula Wessely) miatt eltiltották foglalkozásától. A háború utáni Ausztriára jellemző módon 1947-től (haláláig) már dolgozhatott.
Kitűnő náci kapcsolatainak köszönhetően szépen gyarapodott a gyűjtemény, főként az elhurcolt zsidóktól elkobzott festményekből. Később, a háború után is volt beszerzési forrása: egyebek között múzeumi gyűjteményekből csere útján jutott olyan művekhez, amelyeket az állam a kárpótolt tulajdonosoktól zsarolt ki. Az ilyen tranzakciók menete ma már ismert. A nácik által elkobzott, a menekülésért olcsón kikényszerített alkotások utóbb az osztrák államra szálltak. Ímmel-ámmal történt némi kárpótlás, ám a törvényes tulajdonosok egy-egy kép kiviteli engedélyéért cserébe másokat kénytelenek voltak ajándékozási nyilatkozattal állami múzeumokra hagyni.
A kilencvenes évek végén megkezdődött átvilágítás után immár törvény kötelezi az állami intézményeket, hogy visszaadják az örökösöknek az így szerzett műkincseket, de az eredetvizsgálat kötelezettsége és a restitúció a magángyűjtőkre nem vonatkozik. Ucicky mindenesetre élete végéig elzárta kincseit a nyilvánosság elől. Özvegye sem tett másként, vagyis a képeket senki nem látta, bár a szakemberek tudtak létezésükről. Ucickyékkel nem fordulhatott elő az, ami 1997-ben a Wally portréja című Schiele-képpel. Ezt Rudolf Leopold egy New York-i kiállításra adta kölcsön, de csak 13 év múlva kapta vissza – 19 millió dollár ellenében. A New York-i hatóságok egy tanúvallomás alapján törvénytelenül szerzett műnek ítélték és fogva tartották.
A Klimt Foundation jelenlegi gyűjteményében legalább egy olyan festmény van, amelyre hasonló sors várhatott volna: Gertrud Loew (Felsövanyi) portréja, amely évtizedeken át Ucicky nappalijának falát ékesítette. Az 1919-ben festett képet a Gestapo a 38-ban menekülni kényszerült családtól gyűjteményük többi darabjával együtt elkobozta. Hogy, hogy nem, már 1942-ben Ucicky volt a tulajdonosa. A modell fiának ugyan egyszer felajánlották „visszavásárlásra”, ám ő akkor nem tudta kifizetni a kért összeget. Pár éve a Sotheby segítséget ígért, sőt állítólag az új alapítvány már kutatja a tényleges eredetet – ám Anton Felsővanyi nem tudta kivárni, hogy vallomásával bizonyosságot teremthessen, s végre visszakapja édesanyja portréját: 99 évesen, az alapítvány születése körüli napokban elhunyt.
Egy másik, világszerte keresett Klimt-kép azonban (már) nincs az Ucicky-anyagban. Most derült ki, hogy a Vízikígyók II. című képet az özvegy korábban eladta, teljes titokban, megegyezve a törvényes örökösökkel, akik kaptak a 120 millió dolláros vételárból. A megmaradt összeget az alapítvány létesítése nyelte el. Az már kész szívfájdalom, hogy a remekmű Dohába került.
Érthetetlen, miért lepődött meg Natter gazdasági igazgatótársa új szerepvállalásán. Az Ucicky- és a Leopold-gyűjtemény összefonódása már a tavalyi jubileumi évben körvonalazódott. A Klimt Egyesület alapító ünnepségére, ahol évtizedek óta először állítottak ki három rajzot az Ucicky-gyűjteményből, nem csak bécsi miniszterek érkeztek Kammer am Attersee-be: Elisabeth Leopold mellett ott volt Peter Weinhäupl és élettársa, Sandra Tretter, a múzeum kurátora is. Natter távollétével tüntetett, talán nem véletlenül. Rudolf Leopold valószínűleg forog a sírjában: neki haláláig sikerült megóvnia múzeumát a tudatos törvénytelen szerzés nyilvános gyanújától – még ha szakmai körökben suttogtak is.
Ausztriában komoly szakirodalma van az eltűnt műkincsek felkutatásának. A szövevényes történetek szinte átláthatatlanok, a tulajdonosváltások hihetetlenül bonyolultak. „Végeredmény” szinte elképzelhetetlen, még csak felbecsülni sem lehet, hány rabolt műkincs bújik meg magángyűjtőknél. Ausztriában évtizedes kálvária után bebizonyosodni látszik, hogy a turisták által oly kedvelt Beethoven-fríz a Lederer családtól több kacskaringó után, kikényszerített eladással került állami tulajdonba. Az ilyen, nagyobb érdeklődést keltő esetek mellett százával vannak kisebb jelentőségűek – amelyek kimenetele azonban a javaiktól megfosztott családok leszármazottai számára létfontosságú.
A műkincs-kereskedelemben nincsenek országhatárok. A minap kirobbant „Gurlitt-botránynak” biztosra vehetően vannak ausztriai vonatkozásai, hiszen a szerény müncheni lakásban talált, egymilliárd euróra becsült 1406 festmény jó része az altaussee-i sóbányában tárolt náci kincsek közül való. A lakás és a képek tulajdonosa az egyelőre fellelhetetlen, 79 éves Cornelius Gurlitt, akinek apja, az 1956-ban elhunyt Hildebrand Gurlitt Hitler megbízásából „gyűjtögetett” és adott el időről időre az „elfajzottnak” minősített alkotók képeiből.
Rejtély van elég, ám először a német hatóságok tehetetlenkedésére kell magyarázatot találni. A lakásban ugyanis már 2012 februárjában tartottak házkutatást – Gurlitt ellen adócsalás gyanúja merült fel. Akkor mindössze 11 festményről szólt az ügyészségi jelentés. Az idős tulajdonos azóta eltűnt. Az augsburgi államügyészség viszont csakis azért állt elő a hatalmas gyűjtemény fellelésének hírével, mert a Focus című hetilap megírta azt. Az sem érthető, miért úszta meg ellenőrzés nélkül ennyi ideig Cornelius Gurlitt (neve egy salzburgi ház ajtaján is ott díszeleg). Hiszen ő időről időre eladott a képekből, igaz, diszkréten, de mindig galéria, aukciós ház bevonásával. Legutóbb 2011 nyarán a kölni Lempertz aukciós ház müncheni filiáléja közvetítésével. Hiába próbált a kép eredete és a gyűjtemény többi darabja felől érdeklődni – mondja most az osztrák sajtónak a kereskedő, aki csak telefonon érintkezett Gurlittal. Szerencsétlen magányos figura lehet az öreg, egyebet sem tesz, csak őrzi kincseit – teszi hozzá.
Nos, ez a szegény magányos öreg páratlan értékű műkincseket rejtegetett, Chagall, Degas, Matisse, Liebermann, Kokoschka képeit, köztük olyanokat, amelyek évtizedek óta eltűntnek számítanak. Sokakat pedig a törvényes tulajdonosok, illetve az örökösök – nyolcvan-kilencven éves emberek – világszerte keresnek, visszajuttatásukra várnak. A német hatóságok most hirtelen felébredtek: a gyanús eredetű képekből máris feltettek az internetre néhányat!
