Semmi mozgás
Az Egyesült Államok mindenhatóságának élő cáfolata John Kerry külügyminiszter. Tavaly azt ígérte, hogy kilenc hónap alatt, azaz az idei április végéig tető alá hozza az izraeli-palesztin „végső státus”-egyezményt. Amely rendelkezni volna hivatott határokról és a mindig vitatott kérdések (mindenekelőtt a palesztin területeken már létrehozott, illetve építés alatt álló zsidó telepek) tömkelegéről. Hovatovább április végét írjuk, és még kilátás sincs semmire, dacára Kerry vitathatatlan szorgalmának. Legfeljebb arra, hogy a határidőt év végéig kitolják. Csakhogy izraeliek és palesztinok gyakorlatilag nem is tárgyalnak egymással. Az egymás mellett békében élő két állam („a kétállamos megoldás”) Izrael által vonakodva, a Palesztin Hatóság által lelkesen elfogadott eszménye hovatovább metaforává válik. ACZÉL ENDRE írása.
Nem mondanám, hogy John Kerry „kipakolt”, de – nagyon helyesen és tapintatosan – a mai zsákutcához vezető lépések legfontosabbikaként azt az izraeli döntést nevezte meg, hogy a kormány Jeruzsálem körzetében újabb 700 ház felépítését engedélyezte – túl az 1967-es, a palesztinok által visszaigényelt határokon természetesen. Netanjahu miniszterelnök megsértődött. Holott ő az, aki 2011-ben még egyetértett a zsidó településfejlesztés befagyasztásával, csak azért, hogy három év múltán több ilyen építkezést engedélyezzen, mint bármelyik elődje. A szaporulat napról napra nő, miáltal az igény is, hogy ezek a telepek a „végső rendezésben” Izraelhez kerüljenek.
Mielőtt arról mesélnék, hogy milyen akadályok állnak még a megegyezés útjában, felidéznék néhány „tűszúrást”, amit a felek egymáson ejtettek. Izrael vállalta, hogy március végéig szabadon enged 100 palesztin foglyot – négy részletben. A negyedikkel adós maradt. Válaszként erre a Palesztin Hatóság – szembemenve korábbi ígéretével, hogy a végső rendezés előtt nem kíván államként viselkedni – csatlakozási kérelmet nyújtott be az ENSZ szakosított szervezeteihez és számos nemzetközi testülethez. Amire az izraeliek azzal reagáltak, hogy – a biztonsági ügyeket leszámítva, melyekben mindig is volt együttműködés – a kormány összes szakminiszterét és illetékesét eltiltották a palesztinokkal való további párbeszédtől. Továbbá elvontak egy csomó pénzt, ami a palesztin területeket megillető vámokból őrajtuk folyik át. (Figyelem! Itt mindig csak a majdani palesztin államterület egyik, nagyobbik feléről van szó – a Jordán folyó nyugati partvidékéről. Gázáról, ahol a terroristának minősített Hamász uralkodik, arról nem. Ott a Palesztin Hatóságnak szava nincs.)
Itt állunk most, itt áll a csalódott Kerry. De mindezek (foglyok, csatlakozási kérelmek, átutalások) kicsiségek ahhoz képest, hogy a Netanjahu-kormány nem hajlandó az 1967-es háború előtti (izraeli-jordániai) határvonalat az alku kiinduló pontjának tekinteni. Nem ért egyet azzal, hogy Jeruzsálem bármi módon felosztassék, noha a Clinton-érában a felek centikre álltak attól, hogy az ősi és szent város egy darabját a palesztinok a sajátjuknak mondhassák. Ragaszkodik ahhoz, hogy a Jordán völgyét katonailag Izrael ellenőrizze, a palesztin állam pedig legyen tökéletesen demilitarizált. Aztán van egy újnak mondható követelés is: a palesztinok ismerjék el, hogy Izrael „zsidó állam”, dacára annak, hogy minden ötödik állampolgára arab. Végül: az izraeliek hallani sem akarnak arról, hogy az 1948-ban elűzött palesztinokat megillesse a „hazatérés joga”. (Okkal. Ez kivihetetlen.)
A palesztinoknak minimum abba kellene belemenniük, hogy a Hatóság nominális (cseppet sem valóságos) joghatósága alatt levő területek 8-10 százalékáról Izrael javára lemondjon, s ezzel a bő félmilliós lakosságú telepek túlnyomó többségét az izraeli állam bekebelezze. A kisebbség meg élhetne palesztin fennhatóság alatt – amit én történetesen elképzelni sem tudok. Arabok nagy számban élnek zsidó fennhatóság alatt; fordítva hasonlóról nem tudok, hacsak ilyen-olyan maradék szórványokra (Egyiptom, Marokkó) nem gondolok.
A legnagyobb baj még mindig nem ez. Hanem a belpolitikai „kavarás” a háttérben – mindkét oldalon. „Kerry-Sziszifusz” momentán azzal néz szembe, hogy az a koalíció, amelyik Netanjahu parlamenti többségét alkotja, miniszterelnökével ellentétben nyilvánosan tagadja a „két állam” (1947 óta létező) koncepcióját. Röviden: nem akarnak arab államot Ciszjordániában és Gázában. A legelvadultabb közülük Naftali Bennett gazdaságügyi miniszter, a Zsidó Otthon nevű ultranacionalista párt vezetője. Ő például ellenezte a fogolykiengedést, és a múlt hét végén azt mondta, ha a negyedik csoport is szabadlábra kerül, ő kivonul a kormányból. Miáltal annak működőképessége megszűnik.
Ismerve azt, hogy Izraelnek ritkán volt olyan kormánya, amely a 120 tagú Kneszetben szilárd többségre tudott volna támaszkodni, és mindenki kormányzott már mindenkivel, Netanjahu éppenséggel építhetne új koalíciót a baloldallal, a vallásos pártokkal és a kisebb formációkkal, de ez inkább abszurd ötlet, mint lehetőség. Távol is áll tőle. Neki az ő Likudját és az attól általában jobbra állókat kell egyben tartania. Csakhogy – mint föntebb leírtam – ezek fölöttébb és egyre inkább intranzigensek a két állam dolgában. Nyeregben érzik magukat, aminek igen komoly világ- és térségpolitikai okai is vannak.
Kerryt ez idő szerint sokkal inkább lefoglalja Ukrajna, mint Izrael. Több gondja van talán a szíriai polgárháborúval is. Továbbá: az egyiptomi Muszlim Testvériség „kinyírása” nagy gondot vett le Izrael válláról. Stratégiai fenyegetettsége megszűnt. A Palesztin Hatóság által ellenőrzött területeken alapjában nyugalom, sőt apátia van. Az agg Mahmud Abbász, a Hatóság vezetője azon manőverezik, hogy kinek adja át a hatalmát. Ő maga tehetetlen és népszerűtlen politikusként könyveltetik el, talán kissé igaztalanul. Azért „talán”, mert népe azt szeretné, ha igazi uralkodó lenne, de a valóság az, hogy annyira uralkodik, amennyit az izraeliek engednek neki, és ő ezt tudomásul veszi. Nincsenek eszközei, hogy ellenálljon. A legtöbb, amit tehet, hogy nemet mond – amivel persze a „békefolyamatnak” elnevezett valami egy centit nem mozdul előre.
Vannak kutyarossz forgatókönyvek, mert a kérdések kérdése mindig az: hogyan lehetne a zsidóknak leválni és elkülönülni a palesztinoktól úgy, hogy azoknak ne legyen saját államuk. Az ultracionisták legszívesebben „átdobnák” Izrael összes arabját egy majdani palesztin államba, és helyette izraelivé tennék Arab-Palesztina nagyobbik felét. Ami a palesztinoknak maradna: földrajzilag nem összefüggő szigetek Betlehem és Dzsenin között. Ez nem hogy az ENSZ „őshatározatának” (1947) nem felelne meg; nincs olyan nemzetközi erő és testület, amelyik jóváhagyná. Minden ötödik izraeli állampolgár kitelepítése jogilag is, földrajzilag is kivihetetlen.
Igaz ugyanakkor: a végtelenségig lehet játszadozni ”unortodox” megoldási sémákkal, mert Izrael gazdaságilag nagyon jó állapotban van (egy főre eső GDP-je jobb, mint az uniós tagországok többségéé), fenyegetettsége nulla, a kormányválságokat pedig mindig megússza. Ceterum censeo: Netanjahunak nincs nagyon félni valója. Nem kell „befeküdnie” Amerikának, már csak azért sem, mert ott mindig van annyi támogatója, hogy Obama ide, Kerry oda, járhatja a maga útját. Kivált egy olyan, sajnálatosan gyönge ellenféllel szemben, mint Mahmud Abbász.
