Reform vagy rendcsinálás?

- A pápa közvetlen, diskuráló stílusát sokan egy új reformkorszak zenéjének hallják, mások szerint egyszerűen arról van szó, hogy Ferenc nem európai, mi több, nem a Vatikánban szocializálódott, ezért létezhet az ő másfajta, népközeli beszédmódja. Ön melyik vélemény híve?

– Ferenc pápa vonzó személyiség, és amikor megválasztották, ez szerintem döntő volt. Az előd, XVI. Benedek életidegen, visszahúzódó, mindent egyedül elszenvedő és eldöntő alkatnak bizonyult, utána az egyház felső vezetése olyan pápát akart, aki közelebb van az emberekhez. Márpedig Ferenc a saját bevallása szerint nem szeret egyedül lenni, ezért sem költözött be az apostoli palotába, igényli a beszélgetést, a tanácsokat, a hétköznapi együttléteket. Ez nagyon erős stílusváltás, kérdés, hogy mire elég. Ami az ő argentin származását illeti, az szintén fontos: Latin-Amerikában, amely a katolicizmus egyik fő központja, fogyatkozóban van az egyház, tehát kellett egy ember, aki újra megszólítja ezt a földrészt, azokat a volt katolikusokat is, akik különféle okok miatt az észak-amerikai alapítású neoprotestáns közösségeknél kötöttek ki.

– Ferenc hozza magával a latin-amerikai felszabadítási teológiát is?

– Annak egy puhább, mérsékeltebb változatát mindenképpen, amit – úgy tűnik – a Vatikán is igyekezett valamiképpen rehabilitálni azután, hogy XVI. Benedek ezt élesen elítélte, sommásan marxistának tartotta, és azt gondolta, az egyháznak küzdenie kell ellene. Ferenc az ebben a teológiában hangsúlyos politikai cselekvés kérdéseit kevésbé képviseli, inkább az Argentínában kidolgozott „nép teológiájára” épít, amely a népi szokásokra, népi vallásosságra, folklórra alapoz, és egy emberközeli, missziósabb, a szegények közti jelenlétet preferáló szociális egyház képét mutatja.

– Régóta nyilvánvaló: a katolikus egyház küzd azzal, hogy „leakad a világról”, és vagy nincsenek válaszai a kor emberi és politikai problémáira, vagy – ami még rosszabb – ókonzervatív, nem életszerű feleleteket ad. Ferenc pápa kiválasztása igent jelentene egy reformfolyamatra?

– II. János Pál és a XVI. Benedek programszerűen a konzervatív vonalat erősítette. Az a kicsit romantikus elképzelés, hogy ezzel szemben most a progresszív irányzat javára dőlt el a dolog, valószínűleg hamis. A valóság talán az, hogy a túlnyomóan konzervatív többség igyekezett az optimumot megtalálni, érzékelve a Vatikán távolságát a világtól számos doktrinális, tehát tanbeli kérdésben is, másrészt a hitelesség elvesztését a klérust is érintő súlyos morális problémák miatt: a „bort iszik, vizet prédikál” helyzetet. Itt tehát nem annyira Ferenc reformkedve, mint inkább nyájas, megnyerő személyisége számított, az, hogy a tanbeli kérdések érintetlenül hagyása mellett az új pápa mégis képes lesz egy vonzó katolikus imázst kialakítani. És Ferencnek nincs is feltűnő reformhajlandósága, viszont tapasztalt vezetőként tud foglalkozni a vatikáni struktúra bajaival. Úgy látszik, próbál is nyitni. A megnyerő pápaképnél is fontosabbnak tartom, hogy évszázadok óta először összehívott egy olyan, nyolc bíborosból álló grémiumot, amely mintha a kollektív vezetés lehetőségét mutatná, és amelynek tagjai az egész katolikus világot reprezentálják.

- Erre mondták sokan, hogy íme a készülő reform agytrösztje. Hiszen benne van például Sean Patrick O’Malley bostoni reformista érsek, a Vatikán régi kritikusa.

– Viszont ott van George Pell ausztrál bíboros is, aki közismerten ultrakonzervatív. Nem, egyelőre nem lehet tudni, hogy a belengetett reformok elsősorban a vatikáni zűrzavar, áttekinthetetlenség megszüntetését célozzák-e, tehát a hivatalok jobb működéséről szólnak, vagy olyan elvi döntések is születnek, amelyek túlmutatnak a morális rendteremtésen.

- Vagyis egyelőre nem tudni, hogy Ferenc pápa reformer-e, vagy inkább „csak” rendcsináló? Az idézőjel annak szól, hogy az intézmények átlátható működtetése sem kevés, hiszen nem csupán a reformerek bírálják a Vatikánt, hanem a mélykonzervatívok is elégedetlenek.

– Igen, de maga a rendcsinálás is többet jelent annál, mint amit első pillanatra belegondolnánk. Az egyház az utolsó néhány évszázad hagyományainál és hierarchiájánál fogva meghatározóan az egyszemélyi vezetés döntései alapján működött. Ezért lényeges a stílus kérdése. Ha egy pápa önmagát eleve kommunikatív személyiségként mutatja be, az azt is jelenti, hogy bizonyos helyzetekben kész felfüggeszteni az intézményi önkontrollt. Nem mindig többes szám első személyben beszél, és nem folyton a hivatalos tanításra figyel, hanem mer egyszerű emberi reakciókat adni, és azt mondani, hogy „én”. Az a kérdés, hogy ez mit indít el az egyházban és azon kívül, hiszen a pápa emberközeliségét értelmezheti úgy a világ, hogy itt meg lehet beszélni a dolgokat.

– Ennek a lehetőségeit és korlátait világosan mutatta az, amit Rióból hazafelé a repülőgépen pápa a melegekről mondott. „A meleg személyeket sosem szabad marginalizálni, integrálni kell őket a társadalomba.” Ám a magyarázók ehhez hozzáteszik, hogy csak a meleg beállítottság megértéséről van itt szó, nem a tettek elfogadásáról. Vagyis nem változott semmi, ezt itt-ott régebben is mondták, ha nem is ilyen hangsúlyosan.

– Biztos, hogy a pápának ez a gesztusa szívből jött, és mindenképpen üdvözölni kell, mert bár az ön által említett megkülönböztetés stimmel, az egyház eddig jóval radikálisabb hangot ütött meg, főként arról beszélt, hogy a homoszexualitás utálatos az Úr színe előtt stb. Ez pedig a homofób indulatoknak kedvezett. A pápa meg azt mondta: „Ha egy meleg Istent keresi, ki vagyok én, hogy megítéljem őt?” Újra az „ én” szó és Isten irgalmának hangsúlyozása. Ez jelezhet trendfordulót is. Igaz, Ferenc is rögtön különbséget tett az egyház hivatalos tanítása és aközött, hogy létezik az a fajta nagylelkű, elfogadó viszony is, amit ő személyesen képvisel. De szavazzunk ez utóbbinak bizalmat, már csak azért is, mert ezek után a szavak után az egyháznak nehéz lenne újra utat találnia a korábbi, könyörtelenül kategorikus beszédmódhoz.

- Visszatérve az egyházi struktúra nagyjavításához: ez csupán a vatikáni viszonyok átláthatóvá tételét jelenti, vagy a világegyház másfajta működését is?

– Szerintem ez a lényeg. Nagy jelentősége van annak, hogy egy pápa milyen képet és stílust sugároz, de ennek vannak korlátai, és ezt éppen a Vatikán és a magyar egyház viszonylatában vélem felfedezni. Akármit mond is a pápa, a kijelentései letompíthatók, lebutíthatók, eljelentékteleníthetők. Ami az ő szavaiból átjön a magyar katolikus sajtóba, az minimális, közhelyes, ugyanaz az információmegvonás történik, ami Ratzinger alatt is volt. Egy lényegében üres, egyházias retorika uralkodik el a valóságon. Ahhoz, hogy ez másképp legyen, nélkülözhetetlenek lennének olyan többszólamú, demokratikus gyakorlattal rendelkező egyházi közösségek, ahol az üzenetek életre kelhetnek.

- Azt akarja mondani, hogy a Vatikán nem gyakorol valódi kontrollt a magyar katolikus egyház felett, amely csak látszatra engedelmes, igazából önálló erőközpont?

– Azt gondolom, hogy a Vatikán nem feltétlenül képes befolyásolni a regionális központokat, és ezért is félő, hogy ha ezentúl a csapból is Latin-Amerika folyik majd, sokáig elterelődik a figyelem arról, ami Kelet-Európában történik. Márpedig itt egy olyan politikai katolicizmus jutott uralomra – nemcsak a pártpolitikában, hanem magában az egyházi hierarchiában is –, amely nagymértékben eltávolodik az alapvető keresztény eszményektől. Egy olyan fundamentalista, dichotomikus világképről beszélek, amelyben csak a jó és a gonosz uralkodik, és ez a felosztás vonatkozik a politikai erőkre is. A jó erői persze azokat a pártokat jelentik, amelyeknek semmi közük nincs ugyan az egyház érdekeihez, de népszerűnek szánt politikai formulákba keresztény jelszavakat foglalnak be. Ez köszönő viszonyban sincs a kereszténységgel.

- És most ne próbáljak meg a KDNP-re gondolni?

– Én se próbálok, meg a Fideszre sem, ugyebár. Zajlik tehát a vallási tradíció politikai manipulációja, amelyet az egyház nemhogy nem ellenez, de sok tekintetben támogat is. Ez a manipulált tradíció ősinek nevezi magát, miközben egy tizenkilencedik századi eredetű, megmerevedett, párbeszédképtelen, mindent a hierarchikus tekintélyre alapozó és a politikai katolicizmus hatalmi jellegű áttörésében bizakodó hagyományt képvisel. Erre szoktuk mondani, hogy az egész a Horthy-korszak állami-egyházi összefonódását idézi, persze modern propagandaeszközökkel.

- Jó esetben tehát ez ellen kellene fellépnie a Vatikánnak, már csak abból az önérdekből is, hogy a központi akaratot, a pápa üzeneteit is érvényesíthesse a lokális központokban?

– Talán kissé körülményesen azt tudom mondani, hogy én addig osztom a lelkesedést a pápa iránt, ameddig a személyiségének, a nagylelkűségének az ereje terjed, és ő tényleg tett olyan gesztusokat, amelyekre alulról jövő kezdeményezések joggal hivatkozhatnak. Ez már önmagában is jelenthet egy kis strukturális felforgatást. Másfelől azonban vannak kételyeim a tekintetben, hogy képes lesz-e a pápa elfogadni és elfogadtatni, hogy ezek a személyes megnyilvánulások csak szerkezeti reformokon keresztül hathatnak igazán. Ha Rómának csak annyit sikerülne puhítani a saját politikáján, hogy nem tiltja ki azokat a teológusokat a katolikus egyetemi karokról, akik másképpen gondolkodnak, vagy nem fojt el kezdeményezéseket a civil szférában, vagy, mint legutóbb is, az amerikai szerzetesnők társadalmi szolgálatában, akkor talán közeledne egymáshoz a hívők és a hierarchia, illetve a hierarchia beszélő viszonyba kerülne a reform képviselőivel. Akkor csökkenhetne a világegyház életidegensége, és megszűnhetne a reformoktól rettegő, a politikai machinációk világát sokban kiszolgáló kelet-európai katolikus fundamentalizmus hivatkozási alapja. Tehát a magyar egyházé is.