Olimpiai vaskarikák

Hajós Alfréd tiszteletére az osztrák himnuszt kezdték el játszani Athénban, mire a jelen lévő magyarok rázendítettek a sajátunkra. A rendezők azonnal leállították a Gotterhaltét, és a honfiúi kórus hangjainak kíséretében kúszott fel az árbocra a piros-fehér-zöld zászló. Négy évre rá Párizsban, a diszkoszvető Bauer Rudolf győzelmét követően nem volt olyan kórus, amely korrigálta volna ugyanazt a hibát. (Az évszázad vége felé egyébként szóba került, hogy el kellene hagyni az eredményhirdetésnél a zászlókat és a himnuszokat, hogy ne adjanak lehetőséget nacionalista nekibuzdulásokra.)

Gyakran (sport)politikai megfontolások mozgatták a helyszínek megválasztását. Mert amiképp evidens volt, hogy Athén kapja meg az első újkori olimpia rendezési jogát, egyáltalán nem volt az, hogy a másodikét Párizs. Coubertin báró szülőhazája alighanem diplomáciai akciók révén nyert, és végül a világkiállítás „mellékrendezvénye” lett az 1900-as olimpia. Igaz, ez olyan régen történt, hogy akkoriban még a dobókör is szögletes volt. (A következő színhely, St. Louis szintén világkiállítást rendezett, erre hivatkozva orozta el Chicagótól a rendezés jogát. Párizshoz hasonlóan azonban ott is csupán a fő programsorozat része lett az olimpia.)

1908-ban, Londonban szintén szükségeltetett némi diplomácia. Az Egyesült Államok köztársasági szellemű küldöttsége ugyanis vonakodott zászlaját meghajtani Edward király előtt. A finnek pedig nem óhajtottak orosz lobogó alatt felvonulni.

Az, hogy az 1912-es stockholmit követően két sportseregszemle is elmaradt, már a múlt század elején megmutatta: a sport sem béketeremtő. 1916-ban Berlinben, négy évre rá pedig Budapesten kellett volna megrendezni az olimpiát, ám mindkettő elmaradt. 1920-ban hazánkat – vesztes országként – meg sem hívták Antwerpenbe.

A németek 1924-ben is büntetésben maradtak. 1936-ban viszont rendezők lettek. A jogot nem Hitler kapta, még 1931-ben ítélte oda Németországnak a NOB. Morfondíroztak is később azon, hogy talán vissza kellene venni Berlintől, ám Hitler mindent megígért. Azt is, hogy zsidók és színes bőrűek is részt vehetnek a versenyeken. Ő volt az első, aki nyílt, mindenre elszánt politikai propagandára használta fel a versengést. Több felvonuló csapat – a vendégtől elvárható udvariasságként magyarázva – náci karlendítéssel üdvözölte a házigazdákat. Nagyon elrontotta azonban a Führer örömét egy Jesse Owens nevű fekete bőrű atléta, aki négy aranyat is nyert.

1940 és 1944: egy szomorú és egy még szomorúbb év. Egykori nemzeti hősök váltak kitaszítottakká, áldozatokká. Többen közülük meg sem érhették a ’48-as olimpiát, ahol már nem lehetett jelen Németország. A német államiság ugyanis nem létezett.

S nem volt ott a Szovjetunió sem, amely csak 1952-ben lépett színre. Rögtön ki is kötötte: sportolói nem laknak együtt az imperialista államok versenyzőivel. Így két olimpiai falu volt. A miénk volt a béketábor.

1956-ban eldőlt a ki kit rohant le kérdése. Hollandia, Liechtenstein, Svájc és Spanyolország a szovjet invázió elleni tiltakozásul lemondta részvételét. Szueznél is válságos volt a helyzet, emiatt néhány térségbeli ország nem küldött sportolókat. A leghíresebb melbourne-i ütközet a magyar–szovjet vízilabdadöntő volt. A vérző arcú Zádor Ervin fotója bejárta a világsajtót. Végül Zádor az Egyesült Államokban kötött ki. Sok magyar sportoló távozott akkor külföldre. (Az aranycsapat is ekkor hullott szét, közvetlen utánpótlásával együtt.) Olyanok neveit felejtettük el, akikét nagyon is megjegyezhettük volna: vívókét, pólósokét. A Rákosi-éra egyetlen sikerágazata szétesett. Pedig sokak szerint lett volna esély a helsinki tizenhat arany túlszárnyalására is.

Rómában emlékezetes volt az uralkodó széljárás: a vitorlázók sárkányhajó osztályában a későbbi II. Konstantin is tagja volt a győztes görög egységnek. Az etióp császári testőrség tagja, a mezítlábas Abebe Bikila maratoni futásban viszont azonmód király lett. Négy év múlva, tokiói győzelme idején már cipőre is futotta. A japán fővárosban egy az amerikai atomtámadás napján, Hirosima környékén született, 1964-ben tizenkilenc esztendős fiú gyújtotta meg az olimpiai lángot.

1968 egyik eseménye az volt, hogy külön manschafttal indulhatott az NSZK és az NDK. Annak előtte közös csapattal versenyeztek a németek – a válogatók során állt össze az indulók névsora. (Hasonlóan alakult utóbb a koreai küldöttség.) Az olimpia előtörténete sem volt zökkenőmentes: Mexikóvárosban erőszakba torkolló tüntetések zajlottak. A tiltakozók túl erősnek látták a kontrasztot a nyomornegyedek és a fényűző olimpiai beruházások között.

Tizenegy izraeli sportember halálát okozta az a terrortámadás, amelyet a Fekete Szeptember nevű palesztin szervezet hajtott végre a müncheni olimpiai faluban, 1972-ben. Az eset nyomán végképp szakítani kellett azzal az önáltatással, miszerint az olimpiai mozgalom függetlenítheti magát a politikától. Mert akkor olyan közvetlen és kegyetlen erőszakkal találkozott, amelyre nem készült fel. A NOB-elnök, Avery Brundage sokat emlegetett szavai a tragédiát követően hangzottak el: „A show-nak folytatódnia kell!”

A montreali ezért már szigorúan ellenőrzött olimpia volt. Akkor indult útjára a bojkottlavina. Számos afrikai állam távol maradt, illetve hazautazott. Ugyanis korábban egy új-zélandi rögbicsapat Dél-Afrikában meccselt, abban az országban, amely az apartheid miatt nemkívánatos volt a sportéletben. Emiatt Új-Zéland kizárását követelték, ám erre nem volt hajlandó a NOB. Kisebb súlyú, de évtizedekig létező probléma volt Tajvan szereplésének ügye. Kanada nem akarta meghívni, az Egyesült Államok viszont ragaszkodott hozzá. Végül Tajvan – igaz, nem Kína néven – ott lehetett az 1976-os olimpián.
1980-ban bekövetkezett, amitől az olimpiai mozgalom megerősödésének kezdete óta tartottak. Az amerikaiak közölték: ha a szovjetek nem vonulnak ki Afganisztánból, ők nem mennek Moszkvába. Így is lett. És nemcsak az amerikaiak, hanem az NSZK, Kína és Japán sportolói is távol maradtak. (Az angolok olimpiai bizottsága a kormány „javaslata” ellenére szavazott a részvétel mellett. Ilyen is akadt...)

Magyarországon nem kis dilemmát okozott a vita, miként kell értékelni az eredményeket. A politikai bizottság is foglalkozott a témával. Bojkott esetén ugyanis a szellősebb mezőnyben több esély volt a jobb szereplésre. (Bár az aranyérmet ígérő sportágakban fő riválisaink a keleti tömb országainak színeiben versenyeztek. És feltehető: egyes úszószámokban az amerikaiakkal is felvettük – volna – a versenyt.)

Várható volt aztán, hogy négy évvel később grimbusz lesz Los Angelesszel. Főként Moszkvában tudták, mi a baj. Meg is mondták: a biztonság színvonala cudar. Nem tudják megvédeni sportolóikat a kapitalista ármánytól. Plusz kiderült: Los Angelesnek a levegője is pocsék. Mi ezt nem szívtuk be, elég volt a biztonság vészterhes hiánya. Egy személy kivételével a Magyar Olimpiai Bizottság jelen levő tagjai 1984 májusában egyöntetűen így látták. (Schmitt Pál, aki akkor már a MOB vezetője volt, később elmondta, nem szavazott, mert akkor éppen Szófiában tartózkodott. Ügyes...) Az el nem kötelezett Jugoszlávia és a nagyon elkötelezett Románia csapatai kiutaztak. Ceauşescu rezsimjét ezért agyondicsérték Nyugaton. A szocialista (edző)táborban ellenolimpiaként Barátság Versenyt rendeztek. Jó néhány sportágban legalább olyan erős élmezőny jött össze, mint az igazin. Ezt később méltányolta is a magyar állam: ugyanolyan elbírálás alá esnek a „barátságos” győztesek, mint ha olimpián nyertek volna.

Szöulban helyreállni látszott a rend. Ha nem számítjuk, hogy a népi Korea nem jelent meg. Ellenben azt terjesztette, hogy a déli rokonoknál borzalmas járvány dúl.

Barcelonában már a szétesett Szovjetunió tucatnyi részállama alkotott közös csapatot. A nemzetközi bojkott alatt álló „maradék Jugoszlávia” sportolói közül pedig csak néhányan indultak, ők is egyéniben.

Atlantában csőbomba robbant az olimpia idején, feltehetőleg politikai célzattal. Egy ember bele is halt az akcióba. Nagyot szólt az is, amikor az amerikai város megkapta a centenáriumi olimpia megrendezésének jogát – Athén ellenében.

A politika jelenléte az olimpián vitathatatlan. Főként az üzletpolitikáé. Athénnal szemben Atlantához mérve a szmogot hozták fel érvként. A közismerten rossz levegőjű Pekinggel kapcsolatban ez már szóba sem került. Túl nagy piac ahhoz. Tibet ki se látszik mögüle.