Obama fúr
A múlt hétig az Egyesült Államok volt a világ egyetlen olyan állama, amely tilalom alá helyezte az olaj- és gázkutatást, illetve -fúrást parti vizein, az úgynevezett kontinentális talapzaton. Ennek vége. Barack Obama elnök, aki demokrata szenátorként többször is még e tilalom meghagyása mellett érvelt a kongresszusban, most színt váltott. Legalábbis részben. Indítványa tudniillik, hogy az atlanti partok mentén, le egészen Floridáig, továbbá a Mexikói-öböl keleti felén, aztán az Alaszka fölötti sarki vizeken bocsássák árverésre a kutatási, majd fúrási jogokat, egy nagyobb alku része. ACZÉL ENDRE írása.
Ez azért szenzáció. Nemcsak amiatt, mert Obama Demokrata Pártja mindig érzékenyebb volt a klímaváltozásra, a szén-dioxid-kibocsátásra s nem utolsósorban a természeti környezet védelmére, mint a republikánusok (köztudottan ők a tőkeérdekek markáns megjelenítői), hanem azért is, mert a bejelentésben, amelyet az elnök tett, felbukkant valami, amit Amerikában eddig nem használtak: az energiafüggés korlátozása.
A vicc az, hogy ha minden jól megy, a geológiai kutatások eredményesek, és a feltárás után a fúrás is megkezdődik, akkor az Egyesült Államok körülbelül annyi olajhoz és gázhoz jut, amennyi háromévi szükségletét fedezheti. Tekintettel arra, hogy mindaz az irdatlan mennyiségű kőolaj és földgáz, amit Amerika ma elfogyaszt, hatvan százalékban importból származik, a nevezett mennyiség akár semmiségnek is mondható. Alig-alig fog enyhíteni azon a bizonyos importtól való függésen.
A hír azonban jó az „olajosoknak”; régen vártak rá. Obama bejelentése után pár órával már magasabban jegyezték az energiamultik részvényeit a tőzsdéken, mint annak előtte.
A környezetvédők természetesen sikítoznak: féltik az élővilágot, a partok tisztaságát, a strandokat. Alig hinném, hogy jó okkal. A fúrások – ha egyáltalán lesznek – „lőtávolságon” kívül zajlanak. A környezetvédők félelmei máshol gyökereznek. Általában véve abban, hogy Amerika nem távolodik az úgynevezett fosszilis energiaforrások (olaj, gáz, szén) kiaknázásától, amelyek köztudottan környezetszennyezők, hanem fokozódó mértékben épít rájuk.
Obama azt mondja: nem. Ugyanis a partok mentén az olajfúrási tilalom feloldásával egyidejűleg az elnök legalább két törvényt remél elfogadtatni a kongresszussal: egyet a szén-dioxid-kibocsátás korlátozásáról (ami természetesen az ipari termelés részbeni visszafogásával jár), egyet pedig a bioenergia-termelés felfuttatásáról. Jellemző módon, amikor bejelentette a parti olajfúrás szabaddá tételét, az Andrews légi támaszponton egy olyan harci repülőgép előtt állt, amelyet bio-üzemanyagúra állítottak át. Túl ezen, az amerikai kormány tulajdonában levő hivatali gépkocsik jelentős részét úgynevezett – nálunk is ismert – hibridekre cserélik le, amelyeket részben elektromos áram működtet.
Ám a republikánusok általában hallani sem akarnak semmi olyanról, ami az amerikai ipar pozícióit sérti. Az Egyesült Államok éppen őmiattuk félszívű támogatója a klímamegállapodásoknak. És akkor még gyöngéden fogalmazok. Ha Obama „át akar verni” a kongresszuson bármit, ami árt az ipari tőke kijáróinak, lobbistáinak és képviselőinek, akkor valamit adnia kell cserébe. A kutatási és fúrási tilalom feloldása épp ez a cseretárgy. Csak éppen azt nem tudni, hogy az elnök nem veszít-e annyit a vámon, amennyit nyer a réven, azaz szabad magyar fordításban: nem fordít-e el magától önnön pártjából annyi támogatót, mint amennyit megnyer a túloldalon? De ez a képlet még így sem „steril”, hiszen akadnak szép számmal olyan republikánus képviselők és szenátorok, akik kénytelenek odafigyelni saját környezet- és strandvédőikre, mert ha nem, az állásukat kockáztatják.
Alighanem az Obama-korszak egyik legnagyobb politikai játszmájának a nyitányát láttuk, illetve látjuk. Most, hogy túljutott a legeslegnagyobb konfliktuson, az egészségbiztosítási reformon, az elnök dupla önbizalommal tekint a csaták elé. Még akkor is, ha olyan kisszerű tódításokat, mint hogy az atlanti-parti olajkincs esetleges feltárásától olcsóbb lesz a benzin, senki sem vesz be.
De azért az importtól való függőségen mégis el kell gondolkodni. Ez ugyanis nem hazugság. Az Egyesült Államok a világ vezető hatalma ugyan, mégis eljutott stratégiában odáig, hogy bizonytalannak érzi a helyzetét. Ha nem ma, akkor holnap. Azok a helyek ugyanis, ahonnan kőolaj- és földgázsszükségleteit (különösen az előbbit) beszerzi, politikailag instabilak, olykor ellenségesek. Ha zömük, mint például a Perzsa (Arab)-öböl országai, mímelik is az Amerika-barátságot, nem mernék nagy tétekben fogadni arra, hogy – noha más bevételi forrásuk nincsen – egy Izraellel kapcsolatos, esetleg a végsőkig kiéleződő válságban nem folyamodnak-e bojkotthoz. Láttunk már ilyet, például 1973-ban.
Ám ez a problémának csak az egyik fele. A nagy olaj- és földgáztermelők kibocsátási kapacitása sem végtelen. S mint látjuk nap mint nap, ott ólálkodik a környékükön az évi kilenc-tíz százalékkal gyarapodó, energiaszegény Kína, amely hovatovább ráteszi a kezét mindenre, ami ebben a szférában eladó. Ennek a döbbenetes erővel fejlődő gazdaságnak akkora az energiaszükséglete, hogy az amerikaiak joggal látják úgy: egy szép napon a kínaiak akár el is szívhatják előlük a forrásokat. És akkor mi lesz? Akkor akár háború is lehet. Amikor réges-rég az amerikai összimport négy százalékát fedező Líbia „begőzölt”, háborút indítottak ellene, mert az amerikai gazdaság olyan gépezet, amelynek minden elemét folyamatosan „olajozni” kell. Nem képes elviselni akár egy ilyen kis százalékban kieső importot se. De ez régen volt. Ma mások az erőviszonyok, Obama akár tehetetlenné is válna, ha mondjuk Venezuela fölmondaná az olajszállítási megállapodásokat.
Az orosz energiaszállítások körüli európai csaták (Nabucco kontra Déli Áramlat; orosz földgáz kontra cseppfolyós földgáz az öbölből) nem érintik Amerikát, legfeljebb politikailag. Mint tudjuk, az amerikai kormányok egyfolytában az orosz energiafüggéstől féltik európai szövetségeseiket, s erre a „koncepcióra” van vevő, ha nem is sok. Mi itt mindig elég távolinak éreztük ezeket az aggodalmakat, egy kibic bekiabálásainak. S lám, Amerikában hirtelen napirendre került a „hazai energia”. Élni azzal a lehetőséggel, amely adott, még ha nem kecsegtet is többel, mint a makói földgázmező. Ha az amerikaiak nyugodtak lennének afelől, hogy az importjuk – amelyet persze képesek megfizetni, ez nem is kérdéses – folyamatosan s zavartalanul ömlik, akkor Obama valószínűleg nem idegesítené önnön pártjának esküdt környezetvédőit „piszkos és veszedelmes” olajfúrásokkal, a „kedvelt tengerparti fürdőhelyek” lerombolásával, és inkább kitartana amellett, amit eddig is papolt: építsünk még több atomerőművet, hasznosítsuk a szelet és a napot, támaszkodjunk e bioenergiára! De nem. Valójában hozott egy „szennyezéspárti” döntést, amivel „amortizálta” mindazokat a hiteket, amelyeket elnöki megbízatása előtt terjesztett. Szégyen, nem szégyen, megvalósította azt, amit elődje, a republikánus Bush csak lengetett, lengetett, de a döntésig már nem merészkedett el.
