Nincsen számukra hely?
Ausztriában kizárólag a szélsőjobboldali erők engedik meg maguknak, hogy nyilvánosan becsméreljék a menekülteket, bűnözőknek nevezzék őket, gondosan kerülve a latolgatást, vajon többségük nem az üldöztetés elől menti-e az életét. A szalonképes politikusok vasárnapi beszédeiben viszont gyakran vezérmotívum az együttérzés a hazájukat elhagyni kényszerülőkkel. Addig a pillanatig, amíg szóba nem kerül, hogy az egyre nagyobb tömegben érkezőknek tényleges menedéket kellene biztosítani.
A menekültek elhelyezésének dilemmája hovatovább örökzöld, megoldhatatlan probléma: időről időre kitalálnak ugyan valamit, ám a kínkeservvel kidolgozott terv többnyire papíron marad. Ez történt a tavaly megállapított tartományi kvóták rendszerével: egy ideig ugyan lehetett hallani arról, melyik tartomány mire hivatkozva húzza ki magát a kötelezettség alól, ám aztán kis csend következett – s most nyár végén ismét robbant a bomba.
Szinte már hagyomány, hogy Traiskirchen, az egykori ’56-os magyarok számára is jól ismert alsó-ausztriai fogadóállomás dobja be elsőként a törülközőt. Nyár végére több mint 1600 menekült szorongott a falai között. Befogadóképessége maximum 480. Ennyit tudnak elhelyezni, ennyi kérelmet képesek feldolgozni, ennyi embernek jut élelem, orvosi ellátás, tolmácsszolgálat, s erről a létszámról született megállapodás a tavalyi válság után a kormány és a helyi vezetés között. A városka polgármestere most – a tartomány nagy hatalmú néppárti főnökével teljes egyetértésben – lezárta a tábor kapuit, és azonnali tárgyalásokat kért a szövetségi kormány illetékeseitől. Javaslattal is előállt: 150 főben kellene megállapítani a maximális létszámot. Igaz, több – Traiskirchenhez és a felső-ausztriai Thalhamhoz hasonló – fogadóállomásra lenne szükség, ahonnan a kérelmek feldolgozása után a tartományok illetékes intézményei között arányosan osztanák el a menekülteket.
Kérdés, hol. A többség pont arra hivatkozik, hogy nincs megfelelő szálláshely, ráadásul évek telnek el, amíg egy-egy ügyet elbírálnak. Márpedig a kérelmezők a döntésig nem dolgozhatnak – még ha akadna is munkájuk.
Az újabb válsághelyzetet nem csak az okozta, hogy a tartományok nem teljesítik a befogadási kvótákat. Valóságos tömegek érkeznek az országba: idén nyár végéig összesen 13 ezren. A pesszimistább jóslatok szerint 2014-ben 26-30 ezer is lehet a menekültek száma – ötven százalékkal több, mint tavaly. Közülük kétezret gyakorlatilag nem tudnak elhelyezni.
A tartományi illetékesek, a kisebb-nagyobb települések vezetői makacsul ellenállnak. Bécs igyekszik példát mutatni: Michael Häupl polgármester kvótán felül 600 menekültet fogad be. Hogy, hogy nem, találtak helyet is: a közgazdasági egyetem régi épületét és egy korábban vámtisztviselők képzésére használt létesítményt, amely évek óta ugyancsak üresen áll.
Az ilyen döntés persze kétélű. Spital am Semmering, a kedvelt téli üdülőhely egyik szállodája, amely a mostani holt szezonban ezt megengedheti magának, szintén felajánlott 120 helyet, ám a környékbeli lakosok ezt másképpen gondolták. A bejelentés után 400 dühös helybéli tüntetett – és nyilvánvaló, hogy máshol sem jobb a helyzet. A rendszerető osztrákok tartanak az idegenektől, egyáltalán nem vágynak napi rutinjuk megzavarására, s választott helyi vezetőik már csak rájuk való tekintettel sem mutatnak sok hajlandóságot holmi jöttmentek befogadására.
Idős és már megfogyatkozott az a nemzedék, amelyik annak idején, 1956-ban oly példás együttérzést és szolidaritást mutatott. A 180 ezer magyar befogadása és megsegítése máig a nagy osztrák legendák közé tartozik. A mai hangadók inkább a kilencvenes évekre, a 90 ezer boszniai és a későbbi kosovói menekültekre emlékeznek: tőlük már volt mit félteni, egzisztenciát és jólétet, amit nem volt kedvük megosztani. Manapság – éppen csak túl egy válságon – még nehezebb megértetni, miért is kell közpénzekből idegenekre költeni.
A válsággócokból pedig csak jönnek és jönnek. Keresztények Szíriából, a háborús helyzettől megriadók Ukrajnából, a sötét nyomor elől afrikai országokból, üldözöttek harmadik világbeli diktatúrákból. Ausztria, a kormány, a szövetség pedig nem szeretne rácáfolni az ’56-ban kivívott megmentői hírnévre – ráadásul tehetetlen, hiszen schengeni határ veszi körül.
A labda a szövetségi kormánynál van. Johanna Mikl-Leitner belügyminiszter mindenképpen szeretne véget vetni a jelenlegi áldatlan állapotnak, vagyis hogy kétezer menekült arra alkalmatlan szövetségi intézmények tornatermeibe, étkezőhelyiségeibe zsúfolva tölti az éjszakákat, tábori körülmények között. Kézenfekvő megoldásnak látszik, hogy az amúgy is takarékoskodásra kárhoztatott hadsereg kaszárnyákat engedjen át. Bár a védelmi miniszter nem ellenezné ezt a megoldást, a konkrét esetekben van elég példa a szembenállásra. Az egyik érv, hogy nincs pénz és idő a menekültek befogadására most alkalmatlan épületek átalakítására. A hadsereg segíthetne – véli Mikl-Leitner, akinek fontos a kaszárnyaötlet. Igyekszik is keresztülvinni, hangsúlyozva, hogy ez csak átmeneti megoldás.
Felvetődött, hogy magánszemélyek felajánlásaival is lehetne számolni. A semmeringi példát követve igénybe kellene venni a használaton kívüli turisztikai létesítményeket. Templomok, kolostorok, egyházi segítség is mérlegelés tárgya. A sátortábor (Vöröskereszttől származó) ötletét azonban csak végső esetben tartják elfogadhatónak, mondván, hogy már a látvány sem illik az Ausztriáról kialakult képbe.
Közben számítások is készültek arról, mennyi férőhelyre lenne szükség. Pesszimista előrejelzéseket és a lakosság létszámát figyelembe véve minden 266. osztrák lakosra jutna egy menekült az adott településen. A kétszáz főnél kisebb lélekszámú helységek kimaradnak az „elosztásból”. Kérdés persze, miért lenne éppen most megvalósítható egy ilyen kvótaelőírás. Hiszen az osztrák települések 80 százaléka eddig egyetlen menekültet sem fogadott be.
Újabb „csúcstalálkozók”, mérlegelések, egyeztetések következnek. Ráadásul mindez csak tűzoltás, anélkül hogy a jövőről szó esne. Szerencsére vannak már olyanok, akik erre is gondolnak. A minap nevezték ki annak az új bécsi szállodának az igazgatóját, amelyik kizárólag menedékes alkalmazottakkal üzemel majd a februári nyitás után. A menedékkérelmükre kedvező választ kapott szerencséseket először hivatásos szállodások részesítik szakképzésben. Csepp a tengerben – de talán akad majd követő más területen is. Mindenki jól jár, hiszen szakképzett munkaerőre mindig szükség van.
