Német-magyar barátsági gyakorlat
Csak decemberben lesz ugyan 40 éve a diplomáciai kapcsolatok felvételének az NSZK és Magyarország között, az évfordulóról már május 6-án megemlékeztek. Rövid látogatásra Budapestre érkezett Guido Westerwelle német külügyminiszter, aki ezúttal is diszkréten, de határozottan emlékeztetett a nacionalizmus veszélyeire s arra, hogy a hatezer magyarországi német vállalkozás megbízható beruházási és kereskedelmi feltételeket kíván. Házigazdája, Martonyi János, még tartózkodóbb volt s azt említette, hogy a két országnak a véleményeltérések ellenére bíznia kell egymásban – valamint, hogy a nemzetek Európája helyett a föderális Európa lényegében már intézményesült.
Az évforduló alkalmából pódiumbeszélgetést rendeztek az Andrássy Egyetemen, ám az – ki tudja, miért – meglehetősen egyoldalúra sikerült. A meghívott három veterán német politikus közül csak egy jött el, Jürgen Südhoff, aki a liberális Hans-Dietrich Genscher alatt volt a bonni Külügyminisztérium államtitkára. Südhoff, aki a rendszerváltás előtti időszakban tartotta a kapcsolatot a vezető magyar politikusokkal, méltatta azok bölcsességét a határnyitás idején s elmondta: Horn Gyula évente kétszer járt Bonnban, hogy beszámoljon a reformok alakulásáról. Olyan korban egyébként, amikor a németek még nem is számoltak az újraegyesüléssel, amelyben a magyaroknak oly nagy szerepük volt.
Az utóbbiakból – ami a politikusokat illeti – mindjárt három is ült mellette az asztalnál: Kovács László, Horn Gyula egykori államtitkára és Genscherék egyik partnere, Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere, aki oslói nagykövetként repült haza az alkalomra, valamint Balázs Péter, a későbbi bonn-berlini nagykövet.
Kovács arra emlékezett, hogyan kezdtek 1981-82-ben, a Helmut Schmidt vezette SPD segítségével, először titokban tárgyalni az Európai Közösséggel, ami azután a Brüsszellel való diplomáciai kapcsolatok felvételéhez vezetett. Jeszenszky felelevenítette a régi vitát: szerinte a Habsburg Ottó és Pozsgay Imre fémjelezte, 1989 augusztusi „páneurópai piknik” az osztrák határon volt a sorsfordító esemény, nem pedig a „reformkommunisták” szeptember 10-i, hivatalos határnyitása az NDK-polgárok előtt. Kovács szerint az előbbi tiszteletre méltó civil kezdeményezés volt, ám akkor már megszületett a döntés a határnyitásról s a szeptemberi dátumot tartják nyilván a németek is. Jeszenszky úgy vélte, hogy „a piknik nyitotta meg a gátat”, hiszen akkor jutottak át sértetlenül azt első keletnémetek a határon. Az egykori MDF-miniszter egyetlenként hozta szóba, hogy „sok a túlzás, az alaptalan állítás” Magyarországról a német médiában. Nincs ellenünkre a bírálat, de több figyelmet, megértést kérünk. Megjegyzését egy részvevő próbálta hangos tapsolással kísérni – de egyedül maradt.
Guido Westerwelle igencsak diszkréten emlegette az Unió közös alapértékeit, a szabadságot, a demokráciát, a jogállamiságot s azt, hogy az unió tagjainak ezeket az értékeket, köztük az egyéni szabadságjogokat, nem csak kifelé, hanem befelé is képviselniük kell. Különösen ott, „ahol káros nemzeti fejlemények az egyensúlyt fenyegetik.” Többször is aláhúzta, hogy a Magyarországon működő 6.000 német érdekeltségű vállalkozás, amelyek 300.000 embernek adnak munkát, „megbízható beruházási és kereskedelmi feltételeket” igényel.
Martonyi János szokatlanul terjengős, a vendégénél jóval hosszabb felszólalásában méltatta Németország szerepét Európa egységesítésében, majd – közvetetten – ellent mondott miniszterelnökének. Szerinte a kérdést, hogy európai államszövetséget vagy a nemzetek Európáját akarjuk-e, már nem lehet feltenni, hiszen a föderális Európa benne van az Unió rendszerében. Egyébként a két ország egyenjogú partner, s jóllehet „lehetnek nézeteltérések”, a lényegi kérdésekben egyetértenek, a fő a kölcsönös bizalom. Ő a német médiát nem is említette, egy anekdóta kapcsán viszont utalt arra, hogy maga is tagja lehet majd a volt külügyminiszterek „klubjának.”
Korrekten vezette a beszélgetést Prőhle Gergely a Külügyminisztérium helyettes államtitkára, aki emlékeztetett: bár a német szociáldemokraták jelentették a magyarok szempontjából a kezdetet, Schmidt kancellár, a német-szovjet viszonyt féltve, utóbb fékezett. A kereszténydemokratáknak viszont nem voltak ilyen meggondolásaik – innen éppen az ő kitűnő kapcsolataik a magyar „reformkommunistákkal.”
