Német balpártiak

1989–90 átmenete idején alakult az SED (NSZEP) reformereiből a PDS, a Demokratikus Szocializmus Pártja. Első elnöke Gregor Gysi kelet-berlini ügyvéd volt. Közismert ember (egyébként 1967 óta párttag), mert rendre ő védett neves ellenzékieket – ami aligha volt lehetséges állambiztonsági kapcsolatok nélkül. Ezt bíróság azóta sem tudta rábizonyítani, de tény, hogy a későbbi reformert még 1989 őszén Prágába küldték: bírja hazatérésre az NSZK-nagykövetségen menedéket kapott honfitársait. Decemberben az SED-PDS-nek elnevezett párt kongresszusán, ahol elnökké választották, a két szuverén német állam fennmaradása és együttműködése mellett állt ki.

A történelem ismeretesen másként alakult, de a régi-új párt így is gyökeret vert. A még-NDK 1990 tavaszi választásán 16,4 százalékot kapott, ám a rákövetkező össznémet választáson már csak 2,4 százalékot. A rendszer azonban így is 17 helyet biztosított nekik a Bundestagban, s a párt a keletnémet tartományok többségében bekerült a helyi parlamentbe.

A további sikerek alapját a nyugati tartományok váratlan politikai fejleményei jelentették. Amikor Gerhard Schröder, az SPD kancellárja a költségvetés szanálása érdekében megnyirbálta a munkanélküliek juttatásait, pártjában nem csekély ellenállásra talált. Egy Klaus Ernst nevű szocdem szakszervezeti tisztségviselő Munka és Szociális Igazság (WASG) névvel alakított munkaközösséget. Ennél is fontosabb volt a szakadár nagyágyú: Oskar Lafontaine, aki már korábban lemondott az SPD elnöki tisztéről, majd Schröder rendszabályai elleni tiltakozásul a pénzügyminiszterségről, végül ki is lépett az SPD-ből, és a WASG mellé állt. Javaslatára a PDS új nevet vett fel: Die Linke. Majd a 2005-ös, előrehozott Bundestag-választáson a Balpárt listáin helyet kaptak a WASG jelöltjei. A lista, amelyet a későbbi frakcióvezetők, Gysi és Lafontaine vezettek, 8,7 százalékot kapott, ez 54 mandátumot jelentett.

A Balpárt már 1998-ban átlépte az 5 százalékos küszöböt, ami a frakcióalakítás jogát is jelentette. Küldhetnek képviselőket az Európai Parlamentbe is, ahol jelenleg (a szavazatok 7,5 százalékával) nyolcan vannak. Közülük minden második nő, mint ahogy a Balpárt adja a legnagyobb teret a „gyengébb” nemnek. Klaus Ernst mellett (akit egyébként bírálnak, mert méregdrága luxusautókon jár) a párt társelnöke Gesine Lötzsch ötvenéves kelet-berlini nyelvésznő, a Humboldt Egyetem tanársegéde. Bár az NSZEP-nek 1984 óta tagja volt, csak a rendszerváltás idején kapcsolódott be a politikába.

Aki arra kíváncsi, végül is milyen politikát képvisel a Bundestag negyedik legnagyobb pártja az öt közül, nem kap egyértelmű választ. Gyűjtőpártról van ugyanis szó, amelyben találunk „antikapitalista baloldali” tömörülést csakúgy, mint „szocialista baloldalt” vagy éppen „kommunista platformot”. Az utóbbi tagjai alkalmasint elsősorban keletiek, mint ahogy a tagság többsége egykori – immár idős – NSZEP-tag.

Így nem meglepő, hogy a párt programja kiemeli az egykori „reális szocializmus” vívmányait: az NDK (tovatűnt) gyermekgondozási és iskolarendszerét, a nők egyenjogúságát, a közművelődési lehetőségeket. Ugyanakkor a Balpárt, kissé meglepően, egykori kemény ellenfelét, Willy Brandtot is elődei közé emeli, idézvén szavait, miszerint „több demokráciára van szükség”. Elismeri a parlamenti rendszert, de kibővítené a közvetlen demokrácia, a népszavazások eszközeivel. Szorgalmazza a szélesebb körű szociálpolitikát, a gazdagok megadóztatását, síkraszáll a bevándorolt népcsoportok egyenjogúságáért.

Külpolitikai tekintetben a párt ellenzi a Bundeswehr bármifajta külföldi bevetését, s a feloszlatandó NATO helyett kollektív biztonsági rendszert kívánna, Oroszország bekapcsolásával. Vitatott a Közel-Kelettel kapcsolatos álláspont: egyes kutatók antiszemitizmussal vádolják a Balpártot. Válasz: az izraeli politika bírálata, a palesztinok támogatása még nem antiszemitizmus.

Nem kis gondot okozott, hogy mindegyre fény derült balpárti képviselők Stasi-múltjára, sőt, találtak a Bundestagban egykori hivatásos Stasi-embert is. A botrányok után először úgy döntöttek, hogy az így leleplezettek elvesztik mandátumukat, ám ezt később enyhítették: az ügyekben immár pártgrémium dönt, egyedi alapon.

A Balpárt a keleti tartományokban mára viszonylag erősen beágyazódott. A 2009-es választásokon az egykori NDK-területen 20–29 százalék közötti eredményeket értek el, bejutottak a parlamentekbe, s Berlinben, Brandenburgban, Mecklenburg–Elő-Pomerániában ott ülnek a tartományi kormányban is.

Miközben a „régi elvtársak” biológiai okokból lassan elmennek, van utánpótlás nyugaton is. Az ottani tartományokban 7–14 százalék között kapott a Balpárt az utolsó országos választáson. Lafontaine szülőhazájában, a Saar-földön több mint 21 százalékot, de még az oly konzervatív bajoroknál is 6,5 százalékot. (Bajorország egyébként a négy nyugati tartomány egyike, ahol a Balpárt „az alkotmányos rendet veszélyeztető tevékenysége miatt” az Alkotmányvédelmi Hivatal megfigyelése alatt áll – de a Belügyminisztérium utasítására van központi megfigyelés is.)

A számok azonban nem jelentik azt, hogy a viszonylag folyamatos fejlődés tovább fog tartani.

A több mindenben meglehetősen eltérő világnézetű, élethelyzetű emberekből álló pártot még mindig feszíti a keleti „utódpártiak” és a nyugati baloldali szociáldemokraták kettőssége, folynak a belső viták az ortodoxok és a pragmatisták között, akikből immár keleten is van utánpótlás. Egyik képviselőjük Petra Pau, az egykori kelet-berlini úttörővezető, akit többször választottak meg nagy többséggel berlini választókerületében, és jelenleg a Bundestag egyik alelnöke.

Októberben, a párt erfurti kongresszusán derül majd ki, merre indulna a többség. A programtervezetben, amelyet ott majd megvitatnak, szinte minden benne van, amit az egyes irányzatok gondolnak, szeretnének – ám végül is dönteni kell majd.

Tekintettel az SPD és a Zöldek növekvő népszerűségére, a 2013-as választásokon – mai szemmel – ők számíthatnak többségre.

A Balpárt nyilván nem zárkózna el attól, hogy az egyikkel vagy a másikkal, akár mindkettővel koalícióra lépjen. Ám aligha lesz rá szükség, miközben mindkét párt ismételten leszögezte: az országos politikában nem kíván együttműködni a Balpárttal.

Amely maga is nem keveset tesz további elszigetelődéséért. A minap, a berlini fal megépítésének 50. évfordulóján voltak, akik megint egyszer arról beszéltek, miszerint az NDK vezetésének „nem volt más választása”. A fallal „a békét mentették meg”, s Németország megosztását végül is a nyugati hatalmak is támogatták. Az utóbbi tény, de a több mint 150 ember halálát így igazolni visszataszító. „Ez még mindig ugyanaz a banda, amelyik évtizedekig elnyomott bennünket” – reagált Wolf Biermann, az NDK rendszerkritikus énekese, akit hajdan kiutáltak hazájából.