Nácik a zenekarban

A Berlini Filharmonikusok részvénytársaságát 1934 januárjában vette át a Goebbels-vezette Propagandaminisztérium. Vége lett az évtizedes anyagi gondoknak, s vége az immár Reichsorchester (birodalmi zenekar) néven szereplő együttes függetlenségének.

Ám némi szabadság azért maradt – hála dirigensüknek, Wilhelm Furtwänglernek. A világhírű mestert sem Hitler, sem Goebbels nem akarta elveszíteni, így tovább játszhatott a zenekar négy zsidó tagja (amíg egy év után ki nem vándoroltak), s mindvégig nem nyúltak sem a „félvérekhez”, sem a zsidó házastárssal élő muzsikusokhoz. Sőt: helyén maradhatott Furtwängler zsidó titkárnője is. A Reichsorchester továbbra is játszotta ugyan az „elfajzottnak” minősített Mendelssohn műveit, ám mikor aztán Furtwängler barátja, Paul Hindemith operája, a Mathis, a festő nem kapott jóváhagyást, a dirigens lemondani kényszerült. Pár hónap után azonban visszahívták, túl fontos volt, hiszen az együttes hivatali kötelessége volt fellépni náci rendezvényeken is. Egyúttal volt egy szinte példátlan kiváltságuk is: mintegy a rendszer reklámjaként járják Európát. Sok helyütt voltak tiltakozások – de a külföldi közönség főleg a német klasszikusokat előadó remek muzsikusokra volt kíváncsi, nem gondolva azzal, hogy egy gyilkos rendszer vélt „kultúrfölényének” képviselőit hallgatják. A zenészek pedig örültek, hisz a párizsi, madridi, svájci utakról a háborús ínség idején kávét, élelmiszert tudtak hazavinni – nem egy muzsikus családja e tartalékokból élte túl ’45-öt. Budapesten például háromszor is jártak: 1940-ben, ’42-ben és ’43-ban, s az együttesben már akkor is volt magyar: Machula Tibor vezető csellista 1936-tól egészen 1947-ig játszott a zenekarban.

Székházukat 1944 februárjában pusztította el egy brit légitámadás. A hangszereket (nem egy értékes darab Goebbelsék „ajándéka” volt, azokat feltehetően üldözöttektől rabolták) szerencsére még időben Bajorországba mentették. A zenekart az év nyarán a békés Baden-Badenben helyezték el, de szeptemberben visszaparancsolták őket Berlinbe, hogy tartsák a lelket a lakosságban. A bombázások közepette is muzsikáltak – bár leginkább délután, mivel a repülők főleg éjjel jöttek. Február végén aztán patrónusuk, Goebbels a „berlini csatába”, a biztos pusztulásba küldte volna a zenekart is, mondván: „Nincs joguk rá azoknak, akik majd utánunk jönnek...” Albert Speer miniszter, Furtwängler nagy tisztelője mentette meg őket. Egyébként április 16-án, napokkal Berlin eleste előtt volt az utolsó hangversenyük. Fő dirigensük nélkül játszottak: Furtwängler Luzernben tölthette a háború utolsó hónapjait. Műsorukon Richard Strauss alkalomhoz illő műve szerepelt, a Halál és megdicsőülés.

Egyik sem következett be, viszont a Reichsorchester tagjai – újra Berlini Filharmonikusokként – május 26-án ismét koncerteztek. Támogatójuk ekkor már az amerikai katonai közigazgatás volt. A náci párttagoknak (nyolcnak a 110-ből) távozniuk kellett, Furtwänglert felfüggesztették pozíciójából. Emigrált művésztársai Hitlerék kiszolgálásával vádolták – az általa megmentett, támogatott üldözöttek viszont védték őt. (Szabó István Szembesítés című filmjében dolgozta fel a történetet.) A mester ’47-től már vezényelhette zenekarát, de vezető karmestere csak ’52-ben lehetett újra.

Furtwänglert 1939-ben a Bécsi Filharmonikusok vezetésével is megbízták. Az együttes fénykora a húszas-harmincas évek után érkezett el, amikor megszületett a Salzburgi Fesztivál és a közismerten antifasiszta Toscanini, az üldözött Bruno Walter és Otto Klemperer vezényelte őket. Az Anschlusst követően a zenekar 16 tagjának kellett távoznia származása miatt. Hatan közülük lágerben pusztultak el, ketten még deportálás előtt haltak bele sorsukba, a többinek – köztük koncertmesterüknek, Arnold Rosének, Gustav Mahler sógorának – sikerült külföldre jutnia, miközben Furtwängler Bécsben is menteni tudta a „félvéreket” és az üldözöttekkel összeházasodottakat.

A hírneves bécsi zenekarnak egyébként a negyede már az Anschluss előtt tagja volt az illegális náci pártnak – utána minden második.

A legismertebb Helmut Wobisch, a trombitaszólam vezetője, aki 1934-től az SS, majd a Gestapo embere lett. A háború után tanulságos módon egyetértés volt a megszálló amerikaiak, szovjetek, sőt a kommunista kultuszminiszter, Ernst Fischer között is abban, hogy nincs szükség kemény „nácítlanításra”, hiszen páratlan együttesről van szó, a muzsikusok pedig – úgymond – apolitikusak. 1945-ben Wobischt és az együttes még három tagját eltiltották, hatot pedig nyugdíjaztak. Az utóbbiak közül három aztán visszatérhetett és 1950-től már Wobisch is újra játszott, sőt: 1953-tól ’69- ig a zenekar igazgatójaként dolgozott. Leonard Bernstein „kedvenc nácimként” emlegette, Solti György pedig sajátos jellemzést adott róla: „Ismerem Wobisch múltját, de mindennek ellenére ő a zenekar kevés megbízható embereinek egyike...”

A megbízható ember annak idején bizalmasa volt Baldur von Schirachnak, Bécs Gauleiterének. A zenekar akkor arany díszgyűrűjével tüntette ki patrónusát, akit utóbb Nürnbergben húsz évre ítéltek, s kitüntetése elkallódott. Amikor 1966-ban szabadult, Wobisch titokban felkereste, hogy átnyújtsa a gyűrű másolatát az embernek, aki 65 000 bécsi zsidót küldött a halálba. A díszgyűrűt megkapta Arthur Seyss-Inquart, az Anschluss osztrák szervezője is – őt 1946-ban háborús bűneiért kivégezték. A zenekar azután 2013-ban, amikorra feldolgoztatta múltját, visszavonta kitüntetését tőle, Schirachtól és négy másik főnácitól.

Az együttes háború alatti történetét évtizedekig a hallgatás fala övezte. Levéltárukba 2011- ig nem engedtek betekintést. Sok kérelem és tiltakozás után akkor adtak végre megbízást a kutatásra három független történésznek, akiket egy máig meg nem nevezett muzsikus a pince mélyén lévő, eldugott és kínos iratokhoz is elvezetett. A kutatók 2013 márciusában kötetben adták ki jelentésüket. Abból az is kitűnt, hogy a zenekar világhírű újévi koncertjeit, amelyeket manapság tízmilliók követnek a képernyőn, 1939-ben Goebbels és a dirigens, Clemens Krauss kezdeményezésére vezették be, bevételét pedig a náci rendszer a „néptársak” támogatására fordította. Egyébként ugyancsak Goebbels döntött úgy, hogy játsszák ott az ifjabb Strauss műveit, annak ellenére, hogy annak egyik felmenője budai születésű zsidó volt. Az SS arról is gondoskodott, hogy eltüntessék a vonatkozó anyakönyvi bejegyzéseket.

Egyfajta kései, bár erősen vitatott gesztus volt, amikor a zenekar 2000 májusában, a láger felszabadulásának évfordulóján Mauthausenben adott koncertet. Történetesen abban az évben, amikor Bécsben kormányra került a neonáci Jörg Haider pártja, és emiatt bojkottot hirdetett Ausztria ellen az EU