Náci diplomácia
A náci Németország külügyminisztériumában a születési arisztokrácia, a társadalmi elit sok képviselője dolgozott. A háború után arra hivatkoztak, hogy távol tartották magukat a hitlerájtól, csak szakmai feladataikat teljesítették. E logika alapján sokan, sokáig meg is maradtak a külszolgálatban. Egy most lezárult történész-vizsgálat szerint ez gyalázat: a Harmadik Birodalom diplomatái tevékeny részesei voltak a zsidóirtásnak és egyéb náci bűnöknek – a háború után pedig egymást mentették át.
A pártatlan nemzetközi történész-bizottságot még öt évvel ezelőtt kérte fel Joschka Fischer akkori, a Zöldekhez tartozó külügyminiszter. Azután, hogy a tárca egy nyugdíjasa szóvá tette: miért méltatja a Külügyminisztérium egy háborús bűnös emlékét?… A minisztérium lapja ugyanis rutinszerűen megemlékezett a hivatal elhalálozott prominens munkatársairól. Így méltatták Franz Nüssleint is. A vezető diplomata a háború idején náci államügyész volt Prágában és több, mint 900 halálos ítéletért felelős. Csehszlovákiában 20 évre ítélték, majd 1955-ben kiadták az NSZK- nak – ahol is felvették diplomáciai szolgálatba.
A Fischer és Gerhard Schröder, szociáldemokrata kancellár által szorgalmazott vizsgálat első lépéseként megtiltották, hogy a Külügyminisztérium lapjában megemlékezzenek olyan diplomatákról, akik a náci párt tagjai voltak. Már ez a rendelkezés és a múlt-feltárás terve felháborította a tárca sok vezető munkatársát. 128-an, köztük közismert személyek, tiltakoztak az „általánosítás” ellen. A tiltakozók azután (ha már ez lapjukban tilos volt) a sajtóban tettek közzé nagy terjedelmű gyászjelentést, amikor 93 éves korában elhunyt Franz Krapf, korábbi tokiói és NATO-nagykövet. Krapf nem csak náci párttag volt, hanem már 1933-tól az SS tagja, később tisztként az SS központjában szolgált.
Thomas Mann, a birodalom ellensége
A Külügyminisztérium (egykori székhelyéről elnevezve a „Wilhelmstrasse”) irattára nem kevés meglepetéssel szolgált a német, amerikai és izraeli történészekből álló független vizsgálóbizottságnak. Kiderült például, hogy Ernst von Weizsäckert, von Ribbentrop külügyminiszter államtitkárát, sokkal súlyosabb felelősség terheli, mint eddig gondolták. Weizsäcker volt az, aki - még svájci követként - javasolta Berlinnek: fosszák meg állampolgárságától Thomas Mannt. Azt követően, hogy a svájci emigrációban élő világhírű író a Neue Zürcher Zeitungban elítélte a nácikat. A követ szerint Mann „ellenséges propagandát folytat a birodalom ellen, ezért már nem merülnek fel meggondolások az állampolgárságától való megfosztása ellen.” Ugyanő a megszállt Párizsban, már államtitkárként, arról beszélt a svájci követnek: a zsidóknak el kell hagyniuk Németországot, „mert különben előbb-utóbb teljes megsemmisülésükkel kell számolniuk.” Weizsäckert a náci diplomaták 1948/49-es nürnbergi perében francia zsidók deportálásáért 7 évre ítélték, majd az ítéletet 5 évre leszállították - majd 1950-ben amnesztiával szabadult. Perében fia, Richard von Weizsäcker, a későbbi államelnök védte. Ő az apjára vonatkozó új adatokról úgy nyilatkozott, hogy azokat nem ismerte.
A vizsgálat szerint a Wilhelmstrasse emberei alkalmanként egyáltalán nem elvi, lelkiismereti okokból ellenezték Hitlerék egyes terveit, lépéseit (pl. Csehszlovákia „korai” lerohanását), hanem pusztán gyakorlati, diplomáciai meggondolásokból. Így semmi alapja az általuk terjesztett legendának, hogy egyfajta „szakmai sziget” voltak, hazájuk érdekeit védték és csak azért maradtak Hitler alatt a posztjukon, hogy megakadályozzák, amit lehet. 1943-ban a tárca 703 magasabb beosztású munkatársából 573 volt a náci párt tagja, emellett minden tizedik vezető diplomata az SS-hez is csatlakozott. A Harmadik Birodalom diplomata-képzéséhez kötelezően tartozott a dachaui koncentrációs tábor meglátogatása – tehát mindenki tudott a lágerekről is. Akárcsak a zsidó-irtás terveiről és gyakorlatáról. A „végső megoldásról” döntő hírhedt Wannsee- konferencia egyetlen jegyzőkönyve történetesen a Külügyminisztérium irattárából került elő s a tárcánál Zsidóügyi Osztály is működött. A történészek megtalálták Franz Rademachernek, az osztály vezetőjének egyik úti-elszámolását. 1943-ban járt Belgrádban és Budapesten, hogy a zsidókérdés megoldásáról tárgyaljon.
Az ellenálló nem kerülhetett vissza a tárcához
A vizsgálat szerint, amelynek anyagát 900 oldalas kötetben tették közzé, a Wilhelmstrasse régi-új munkatársai a háború után szervezetten mentették, igazolták egymást - egyúttal pedig hasonlóan szervezetten megakadályozták, hogy a kevesek közülük, akik szembeszálltak Hitlerrel, a tárcánál dolgozhassanak. Fritz Kolbe, madridi és fokvárosi szolgálat után 1938-tól dolgozott újra Berlinben. Miután megismerte a nácik bűneit,1943-tól Bernben dokumentumokat adott át az amerikaiaknak, majd a háború után részt vett a nürnbergi perek előkészítésében. 1949-ben tért vissza Németországba, de nem vették vissza a külügybe, sem a közszolgálatba egyáltalán. Ellenállási érdemeit csak csaknem fél század után, 2004-ben ismerte el egykori munkahelye.
A náci külügyminisztérium „bűnözők szervezete” volt, sommázta ötéves munkájuk tanulságát Eckhard Conze, a marburgi Phillips Egyetem történészkarának dékánja. Guido Westerwelle külügyminiszter bejelentette: a történészek munkáját a diplomataképzés kötelező részévé teszik.
