Megfordult a trend – mindenki ide jönne
Minden valószínűség szerint az első dolog, ami a nagyhercegség nevének hallatán az ember eszébe jut, az a gazdagság. Az Európai Unió – a bővítés óta – második legkisebb állama tudhatja magáénak a világ legmagasabb egy főre eső nemzeti jövedelmét. Nem véletlen tehát, hogy az elmúlt évtizedek bevándorlásai révén a lakosság 44 %-a ma már külföldi. Meglepőnek tűnhet, de ez nem mindig volt így. Közel 200 évvel ezelőtt a szegénység tömeges elvándorlásra kényszerítette a függetlenségét éppen akkoriban (1839) elnyerő ország állampolgárait. Mi történt akkor, és mit csinál a harmadik évezred közel ötven százalékos „kisebbsége”?
Az Európai Unió számos intézménye, közel százötven bank, több ezer ingatlanfejlesztő cég, világcégek európai központja, valamint az egy főre eső 80 ezer dolláros GDP a világ egyetlen nagyhercegségének legfőbb ismérvei.
Claude Wey, a luxemburgi Migrációs Dokumentációs Központ vezető történésze elmondta, hogy két évszázaddal ezelőtt még egészen más volt a helyzet. A XIX. században tömeges luxemburgi kivándorlási hullámokat jegyeztek fel a krónikák. A mérhetetlen szegénység, a kiszámíthatatlan mezőgazdaság mint egyetlen megélhetési forma a lakosság tízezreit kényszerítette az ország elhagyására. A cél Amerika volt, észak és dél egyaránt. Luxemburg elvesztette népességének 40 százalékát.
Állandó szegénység, tömeges kivándorlás
Az ipari fellendülés kezdete előtt a lakosság 80 százaléka az igen gyenge termést hozó mezőgazdaságból tengette életét, a fennmaradó 20 százalék kézművességgel, kereskedelemmel foglalkozott. Luxemburg masszív és állandó szegénységben élt, amely végül is megindította a tömeges kivándorlást. Ez az emigráció később is folytatódott, mivel a parasztok egy jelentős része visszautasította a bányákban és acélművekben való munkát és inkább a tengerentúli szerény megélhetést biztosító földművelést választotta.
A migrációs központ történésze évek óta tanulmányozza a témát, különös tekintettel a dél-amerikai kapcsolatokra. A „Luxemburgiak Latin-Amerikában és a kudarc állandó fenyegetése” című munkájában Wey részletesen beszámol a távoli kontinensre történő négy kivándorlási hullámról, különös hangsúlyt fektetve a sikertelenség következtében bekövetkező visszatérésekre.
1828-at írunk, amikor az első hullám kezdetét veszi. Több mint 2500 farmer dönt úgy, hogy csatlakozik a Brazíliába tartó dél-német kivándorlási mozgalomhoz. Az ún. „brazil utasok” mélységesen csalódnak, több mint kétharmaduk (70 %) sohasem éri el végcélját. A brémai kikötőhöz vezető úton a becstelen ügynökök és rablók áldozataivá válnak. Az útnak indult 320 családból 230 visszatér Luxemburgba, ahol azonban eredeti közösségük kirekesztésével találják szemben magukat.
Falu, amit "Új Brazíliának" hívnak
A kudarctól megtört és megalázott embereket felkarolja a luxemburgi állam szociálpolitikája és az ország legszegényebb vidékén telepet hoz létre számukra. A köznyelv egyszerűen az „Új Brazília” gúnynevet aggatja a falura. Az a néhány száz „szerencsés”, aki eljutott a déli félteke országába, Santa Clara tartományban telepedett le.
Pontosan két évtizeddel később, 1848-ban, még a közeli fiaskó friss emlékével újabb, ezúttal szerényebb kivándorlás veszi kezdetét. Mintha átok ülne rajtuk, ez a hullám sem sikeresebb az előzőnél. Sokukat megállítják, mielőtt elérhetnék a franciaországi Dunkerque kikötőjét; mások meggondolják magukat és Algéria felé folytatják útjukat. Mindössze pár százan települnek le a brazíliai Espírito Santo tartományban, ahol új települést hoznak létre: Lussemburgót.
A második hullámmal szinte párhuzamosan elindul egy harmadik is. Ezek az emigránsok csatlakoznak belgiumi társaikhoz. Belgium éppen most vívta ki függetlenségét. A belga állam támogatott egy gyarmati expedíciót Guatemalába, amelyre külön vállalatot is alapított. A cél a dél-amerikai ország természeti és mezőgazdasági kincseinek kiaknázása volt. A hírverés sok németet és luxemburgit győzött meg arról, hogy felkerekedjenek Santo Tomás de Guatemala irányába.
Több százan, köztük néhány száz luxemburgi igen gyorsan kiábrándult és csalódottá vált. Az ígéretes vállalkozás lelassult, a belga gyarmat hanyatlásnak indult. Claude Wey kutatásai többek között arra is választ keresnek, hogy ezen harmadik hullám luxemburgi emigránsai igénybe vették-e az akkor még meglehetősen rendszertelen hajójáratot, hogy azzal térjenek vissza a belgiumi Antwerpen kikötőjébe.
A bányászatban és az acéliparban jelentkező új lehetőségek dacára az 1880-as évek vége felé egy minden eddiginél nagyobb, immár negyedik hullám indult útnak a „bukott” kontinensre. Kevesebb mint 3 év leforgása alatt 1000-nél több luxemburgi döntött az Argentínába történő távozás mellett (argentin láz).
Az első happy end száz év alatt
Kutatók a mai napig keresik ezen utolsó hullám magyarázatát. Ellentétben az első hárommal, amikor nyilvánvalóan az óriási szegénység volt a kiváltó ok, a századvég felé megjelent Luxemburgban a vas- és acélipar. Valószínűsíthető, hogy az indokok az akkori argentin gazdasági helyzetben keresendők. A dél-amerikai állam gazdasága a világ első tíz országa közé emelte őket, a mezőgazdaság pedig az ennél is előkelőbb 3. helyet foglalta el. Ezért döntött úgy sok fiatal luxemburgi paraszt, hogy ott kezd új életet. 500-an telepedtek le a Pampákon, egyetlen településen, San Antonio Iraolá-ban.
Sajnálatos módon – többnyire a rossz időjárás és a 80-as évek válsága következtében – vállalkozásaik kudarcba fulladtak. Egyesek Argentína más vidékein ismét próbálkoztak, mások Észak-Amerikába költöztek, mintegy 20 százalékuk pedig visszatért az öreg kontinensre.
XIX. század, 60 esztendő, 4 sikertelen kivándorlási hullám Luxemburgból Dél-Amerikába. Az okok többnyire ismertek, a kutatók azonban a hiányzó részletekre is keresik a magyarázatot.
XX. század: a kivándorlás Latin-Amerikába folytatódik. Az immáron ötödik hullám egy, az eddigiektől merőben eltérő formát ölt. Az ARBED (ma ArcelorMittal, a világ legnagyobb acélgyártója) vegyesvállalatot létesít a brazíliai Minas Gerais állammal, ahová Luxemburgból 400 „menedzser”, mérnök és jól képzett munkás, valamint ezek hozzátartozói érkeznek az 1920-as évektől kezdődően. Ezen „ideiglenes” kivándorlás lesz az első happy end száz év alatt. Sokan beilleszkednek, gyökeret vernek, mások a szolgálati idő leteltével, nyugdíjasként visszatérnek hazájukba, ahol sikertörténetük némileg kiköszörüli a luxemburgiak dél-amerikai összképén esett évszázados csorbát.
