Megalkudtunk

A tét nagyságát jelezte, hogy a legújabb kori történelemben emlékezetem szerint sohasem zajlott le olyan tárgyalássorozat, ahol hat hatalom (az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország) képviselői tárgyaltak volna egyetlen „ellenféllel”, az adott esetben Iránnal. A készség erre azért volt meg, mert ha a perzsák atomfegyvert fejlesztenek ki, az alapjában rendíti meg a térségi erőviszonyokat; továbbá mert Irán nélkül annak szomszédságában (Afganisztán, Irak, Szíria) nincsen béke és stabilitás. A tárgyalások puszta tényével a „hatok” elismerték ellenfelük regionális középhatalmi státusát. Ami pedig az irániak készségét illeti, az ország számára immár elviselhetetlenné váltak az ellene érvényesített (ENSZ, Egyesült Államok, Európai Unió) gazdasági szankciók. Iránt de facto kivonták a nemzetközi kereskedelemből és beruházásokból, bankjait a pénzforgalomból; kőolajat Nyugatra nem adhatott el, bankszámláit befagyasztották. A veszteséget egyetlen szám illusztrálja mindennél plasztikusabban: azzal, hogy kőolajexportja napi 2,5 millió hordóról 1 millióra csökkent, évi 50 milliárd dollártól fosztották meg. Ez az összeg legalább hét éve akkumulálódik.

A vasárnap hajnali, hat hónapos hatályú, tehát ideiglenes alkuban Irán vállalta, hogy „visszafogja” nukleáris fejlesztési programját; a nyugatiak cserébe de facto elismerték a békés célú urándúsításhoz való jogát (mely Teherán szerint „elidegeníthetetlen”), és körülbelül 7 milliárd dollár értékben lazítottak a szankciókon, elsősorban a befagyasztott banki követelések feloldásával.

Hogy a laikus olvasó számára is világos legyen a kép, a „visszafogás” a következőket jelenti. A természetes urániumérc csak 0,7 százalékban tartalmazza azt a 235-ös izotópot, amely például a hirosimai bomba hasadóanyaga volt. Ahhoz, hogy az U-235-ből akár egy atomerőmű fűtőelemeihez, akár egy bomba előállításához szükséges mennyiség rendelkezésre álljon, az urániumot erre alkalmas centrifugákkal dúsítani kell. A dúsítás „megállhat” 3,5-5 százalékon, ami békés célú, de lehet 20 százalék is, sőt elmehet 90-ig, melyek közül már az alacsonyabbat is „fegyverfokozatúnak” minősítik. Irán most azt vállalta, hogy (1) centrifugáinak számát nem gyarapítja, és a működésben nem lévőket nem használja, (2) hat hónap múltán sem halmoz fel a nem fegyverfokozatú készleteiből többet, mint amennyivel most rendelkezik, (3) 20 százalékra dúsított urániumkészletét (177 kg) „semlegesíti”, azaz – szakkifejezéssel – eloxidálja, fegyverfokozatú voltától megfosztja, (4) a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreinek akár napi betekintést enged az egyezmény végrehajtásába, a nukleáris létesítményei körül zajló események „monitorozásába”.

Irán presztízse szempontjából azonban az volt az alapvető igény, hogy az urándúsítás tilalma az alkuban ne szerepeljen. Nem is szerepel – dacára annak, hogy az Egyesült Államok két fő térségbeli szövetségese, Izrael és Szaúd-Arábia az egész iráni atomprogram leállítását követelték. Ezért van, hogy a Genfből hazatérő Mohamed Dzsavad Zarif külügyminisztert odahaza zajosan ünnepelték; szolgálatait a legfőbb vezető, a minden nemzetbiztonsági kérdésben megfellebbezhetetlen Ali Khamenei ajatollah külön üzenetben köszönte meg. (Szó mi szó, az amerikai iskolázottságú, hajdani ENSZ-nagykövetként jó amerikai kapcsolatokkal rendelkező, több mint mérsékelt diplomata-politikusként ismert Zarif éjt nappallá téve dolgozott az alkun, s tehette, mert maga mögött érezte Khamenei támogatását.)

A vasárnap hajnali örömbe az izraeliek vegyítettek ürmöt, meglehetős nyerseséggel. Még ugyanaznap Binjamin Netanjahu miniszterelnök, aki évek óta szorgalmaz katonai fellépést Iránnal szemben, az alkut "történelmi tévedésnek” minősítette. „Ma a világ sokkal veszélyesebb hellyé vált, mint volt, mert a legveszedelmesebb rezsim jelentős lépést tett afelé, hogy a világ legveszedelmesebb fegyverének birtokába jusson” – mondta Netanjahu. E nevezetes mondatával, melyet egyébként nem könnyű értelmezni, hacsak úgy nem, hogy az alku révén „az Irán elleni támadás végleg lekerült a napirendről” (Der Spiegel), a miniszterelnök nyomban hűségnyilatkozatok megtételére kényszerítette az Egyesült Államokat. Elsőnek John Kerry külügyminiszter szólalt meg, mondván, hogy az Egyesült Államok és Izrael céljai maradéktalanul azonosak, mindketten abban érdekeltek, hogy Iránnak ne legyen atomfegyvere. Aztán Barack Obama elnök hívta fel telefonon az izraeli kormányfőt, hogy szemernyi kétség ne maradjon kollégájában Amerika hűsége iránt.

Lehet, hogy Netanjahunak Obamával van baja, de az amerikai elnöknek nem vele, hanem – megint egyszer – a Kongresszussal. Amely a jövő hónapban újabb szankciókat léptetne életbe Iránnal szemben. Az elnök és Kerry sietve megkérte a honatyákat, mondjanak le tervükről, mert végveszélybe sodorják a genfi alkut. Mint olvasom, a kérésnek egyelőre kevés hatása van. Pedig az államférfúi bölcsesség amellett szólna, hogy a most következő fél évben, amikor a felek az ideiglenes alku helyén egy „átfogót” hoznának megállapodás szerint létre, a szenátorok és képviselők elégedjenek meg azzal, ami van. Inkább higgyenek a Financial Timesnak, hogy az a „szerény valami” is, amit a felek most kimunkáltak, történelmi jelentőségű.

És az a hat hónap egyáltalán nem lesz könnyű. A „hatoknak” méretezniük kell egy kényszerzubbonyt. Az ugyanis már látható, hogy elképzeléseik szerint (Oroszország, Kína is benne van?) Irán még békés célokra se dúsíthat kedve szerint urániumot. Meg akarják szabni neki, mennyi legyen az annyi. És ezzel Irán „joghátrányba” kerül az atomsorompó-szerződés összes többi aláírójával szemben, akiket ez a szerződés csak egyvalamiben korlátoz: az atomfegyver előállításában. Abban, hogy nukleáris erőműveiket hogyan működtessék, hazai vagy importált termékből, egyáltalán nem. Tehát itt is van egy komoly tét. A perzsák „minimum” annyi jogot követelnek maguknak, mint mindenki más. Ami nem jelenti, hogy ha történetesen az ENSZ, Amerika és az unió nem old fel minden gazdasági szankciót, akkor nem mennek bele abba, hogy a rájuk szabott kényszerzubbonyt sok évre elfogadják. Esetleg évtizedekre, mint sokan spekulálnak. Mindenesetre most az Iráni Iszlám Köztársaság történetében új fejezet kezdődik, amely végződhet azzal, hogy ezt a páriasorsú, önsorsrontó országot a nemzetek közössége visszafogadja, de végződhet azzal is, hogy az a bizonyos „átfogó” megállapodás fél év alatt nem születik meg, mert a „keményvonalasok” Washingtonban is, Teheránban is ellentámadásba lendülnek. Van belőlük elég, mert itt is, ott is a sátánt látják a másikban.