Medve

Nem kedélyes mackó. Szomorú, mélabús, fogoly medve. Tudod, az a fejlógató, maga elé néző. Nincs medvetánc. Dirmeg-dörmög a medve, nincsen néki jókedve.

Tud írni és beszélni. Életműve van. A rádiós beszélgetésben hátradőlős, elengedett, mindent látott, keserű, semmi jóra nem számító. Az érzelmeket, sírást, átkozódást, kacagást tessék a stúdión kívül hagyni. Itt bent a tények, értékek, ésszerűség, irónia. Mindketten tudjuk, nincs értelme, hiszen kívül káosz, irracionalitás, őrült eszmék, gyilkos indulatok. De miért ne kérdezném? És te miért ne válaszolnál? Minden végzetesen elromlott, nem tegnap, nem tegnapelőtt, de évekkel, évtizedekkel, valószínűleg születésünkkel, rosszkor, rossz helyre születtünk, de én európai magyarsággal, Kosztolányi, Márai, Ottlik, Esterházy nyelvén kérdezlek, és te, ha tudsz, ezen a nyelven válaszolsz. Mi még láttuk és hallottuk a tehetséges Budapestet, ültünk a Magyar Rádió Bródy utcai stúdióiban, az ebédlő 168 órás asztalánál, a Pagodában az elsüllyedt Atlantiszon. Te és én még tudjuk, hogy miért morgott Krúdynál a vízvezeték álmatlan öregemberként a falban – így morgunk mi is darutollasok, nyilasok, ávósok és új darutollasok láttán a falban. Halottak vagyunk, de jól élünk.

Szénási Sándor az 1985 és 2000 közötti nagy időknek nemcsak beszélő és író tanúja, de alakítója is. Ha a nyolcvanas évek második felétől a Kádár-korszak falait közgazdászok, szociológusok, írók bontották, mellettük méltó szerep jutott az újságíróknak. Az 1989-es rendszerváltás előkészítői között méltán emlékezhetünk meg a 168 Óra újságíróiról, köztük Szénási Sándorról. A közvéleményt a társadalmi nyilvánosság teremti. Magyarországnak a nyolcvanas évek közepéig nem volt politikai közvéleménye. A nyilvánosság a cenzúra és öncenzúra által korlátozott volt. A nyilvánosság alapszerkezetét a hatvanas évek elején a kádári konszolidáció időszakában alakította ki és intézményesítette a pártállam gépezete. A sajtó a legkisebb sajtótermékig ellenőrzött volt. Ebben a szerkezetben a társadalom döntő többségét befolyásoló tömegsajtó – az egyetlen állami Magyar Televízió, Magyar Rádió, országos és megyei napilapok, hetilapok – kézi vezérlet alatt állt, részben a pártközpont Agitációs és Propaganda Osztálya, részben a területi pártszervezet illetékes osztálya által.

A kádári konszolidáció válsága a hetvenes évek végétől egyszerre indította meg a szamizdat sajtó alagútfúrását az egyik és a legális sajtó alagútfúrását a másik oldalról. A hatalom figyelmetlensége/ostobasága, illetve a gazdasági szabadság és a politikai szabadság eltérő szerkezete okozta, hogy miközben a politikai nyilvánosságot szigorúan ellenőrizték, a hatalom engedte a gazdasági és az életforma-, médianyilvánosságot. A nyitást ezért hozhatta a gazdasági sajtó, a HVG és a rádiós, televíziós gazdasági/szolgáltató/életformaműsorok. A rendszer nem érzékelte, hogy a szabadabb gazdasági/életformakultúra beáramlása a sajtón keresztül sokkal veszedelmesebb rá nézve, mint a politikai, emberi jogi nyilvánosság. Feltételezésem szerint az alagút fúrói közül, minden bátorságuk ellenére, a szamizdat írói csak negyedéig érhettek az alagútnak, amikor a legális sajtó fúrópajzsa, szembejőve, a háromnegyedig ért.

Először a HVG, majd a Figyelő szabadult fel. A HVG-ben csapat volt, az újságírásról csapatban gondolkodtak. Lázadásuk csapatlázadás volt. Előnyük, hogy ebben a csapatban benne voltak a lap vezetői is. Később, ilyen vagy olyan módon hasonló csapatok tudtak komoly hatást tenni: így a rádiós 168 Óra, a kilencvenes évek elejei liberális Magyar Hírlap, majd a kilencvenes évek közepétől a Népszabadság, a Fidesz-pártellenőrzéstől megszabadult, teljesen új hangú Magyar Narancs. A 168 Óra rádiós csapata mindmáig a legkomolyabb újságíró-iskola, mesterképző volt: Mester, Bölcs, Rangos, Nej, Szénási, Friderikusz megteremtették a magyar politikai rádiós újságírás, riport, tényfeltárás, jegyzet, publicisztika alapjait. Szénási félreismerhetetlenül 168 órás. Kétszer rúgták ki a Magyar Rádióból. De két kirúgás között műsort, rádiós szerzőt, rádiós életművet teremtett.

Megtanult írni. Ebben már egy másik hatás vezérelte: a politikai publicisztika kulturális öröksége. A magyar politikai publicisztikában leegyszerűsítve három irányzat van: a partizánelvű, a saját nyelvű és világú, illetve az elkötelezett szemlélő és elemző publicisztika. Az elsőre Bálint Györgytől Zsolt Béláig, Fejtő Ferenctől Ignotus Pálig, Németh Lászlótól Csurka Istvánig számtalan példát találunk – ma ez a magyar publicisztika fő áramlata. A második, az orwelli mintájú, az Állatfarmra és az 1984-re visszavezethető „ellenutópia”, ilyen publicisztikát írt Esterházy a kilencvenes évek elején, és ír Parti Nagy a Magyar népmesékkel. És végül az elkötelezett szemlélő – le spéctateur engagé –, ahogy magát Raymond Aron jellemezte, ahogy Karinthy (ne nevessünk, igen, Karinthy Frigyes), Márai, Ottlik, Mészöly írtak publicisztikát. Ez a politikai publicisztika az Esszé nevű apa és a Tárca nevű anya törvénytelen gyermeke. Szénási elkötelezett szemlélő. A politika a mindennapokban, a viselkedésekben és magatartásokban érdekli, pártok és politikusok, hagyjatok békén! Magyar táj ez, magyar ecsettel – szürke, mocsaras, nem akarom, de a miénk.

„Fagyos lehellet és hullaszag / Száll ott minden virág felett. / Elátkozott hely. Nekem: hazám. / A naptalan Kelet” – írja Ady A Gare de l’Esten című versében. A repülőtér végén, az utolsó kapunál hangoskodó magyarok várják a fapadost – mennek, megyünk haza. Olvasnak-e még? Hallgatnak-e még? Szénásit érdemes olvasni, és hallgassuk, amíg lehet. Az én Noé-bárkámban ott gubbaszt hátul, és komoran dörmögi: el fogunk süllyedni! Nincs értelme! – mondja. És a bárka csikorogva-nyekeregve kereng a vízen.