Marx, a német kancellár

A 190 esztendeje Trierben született, s éppen 125 éve, 1883-ban Londonban elhunyt Karl Marx a tudományos szocializmus atyjaként tett szert világhírre. A Rajna-vidéken ma sem ritka ez a családnév: „A tőke” szerzőjén kívül ismert egyházi emberek, zeneszerzők, politikusok is viselték. Példa rá Németország elfeledett kormányfője, Wilhelm Marx (1863–1946), aki a császárság összeomlása után, a weimari köztársaság korszakában kétszer is kancellár volt. MOGYORÓSI GÉZA berlini múltidézése.

Karl Marx és Friedrich Engels már közel két évtizede barátok voltak, amikor 1863-ban fiúgyermeke született Kölnben egy katolikus iskolaigazgatónak. A kis Wilhelm szorgalmas diák volt, így az 1881-ben sikerrel letett érettségit követően ugyanazon a bonni jogi fakultáson folytathatta tanulmányait, ahol az akkor már híres filozófus névrokon, Marx Károly is csiszolta az elméjét egy darabig.

Wilhelm Marx friss diplomásként 120 esztendeje kezdte pályafutását a porosz igazságszolgáltatás berkeiben, majd oltárhoz vezette Johanna Verkoyent, akivel négy gyermekük született. Az ifjú családfő 19. század végén előbb tartományi bíró Eberfeldben, majd a Centrum Párt politikusaként képviselő lett. Száz éve, 1908-ban már pártja düsseldorfi elnöke Wilhelm Marx: higgadt, kompromisszumot kereső emberként jellemzik őt kortársai. Az iskola- és kultúrpolitika terén különösen aktív, katolikus Marxot az első világháború után a weimari nemzetgyűlésbe is beválasztják a Centrum színeiben. (A kölni főpolgármester, Konrad Adenauer, az NSZK későbbi legelső kancellárja is e pártban volt aktív anno.)

Szemben más honatyákkal, Marx támogatja a versailles-i békeszerződéseket, mert attól tart, hogy a szövetséges csapatok által megszállt Rajna-vidék Poroszországtól való elszakítása visszafordíthatatlan helyzetet eredményezne.

1921-re, mire a jóvátételi bizottság papírra fektette kemény követeléseit, Németországban az infláció és az államadósság elviselhetetlen mértéket öltött. Azon a tavaszon Joseph Wirth lett az új kancellár: a centrum párti politikus a zord (egynyolcadnyi területvesztéssel járó) versailles-i diktátum teljesítését szorgalmazta, noha az antanthatalmak 132 milliárd aranymárkás összkövetelése – évi kétmilliárdos részletekben – igen megnehezítette volna a császárság romjain a német gazdaság újraéledését. 1922 végén a párton kívüli Wilhelm Cuno vette át a karmesteri pálcát Wirth kancellártól. Ám a Német Néppárt, a Centrum és a Demokrata Párt koalíciója alig tette le az esküt, 1923 januárjában francia és belga seregek szállták meg a Ruhr-vidéket. A Szovjetunió, az USA és Anglia egyaránt rossz szemmel nézte a széntermelés ellehetetlenítését, Franciaország „nyomulását”. A Németországot megrázó sztrájkok 1923 augusztusában lemondásra kényszerítették a Cuno-kormányt, de utódja, Gustav Stresemann is csak száz napig tudott nyeregben maradni. A külügyi tárcát egészen 1929-ig átvevő, néppárti Stresemannt történetünk főhőse, Wilhelm Marx váltotta a kancellári székben, röviddel azután, hogy Ernst Thälmann kommunista felkelését leverték Hamburgban, s Adolf Hitler fasiszta „sörpuccsa” is kudarcot vallott Münchenben 1923. november 8–9-én.

Noha Marx első – kisebbségi – kormányzása csupán 1925 januárjáig tartott, ez idő alatt befejeződött a márka stabilizációja, létszámleépítéssel, a munkaidő növelésével, új adók bevezetésével ismét felpörgött a német gazdaság. Ebben persze komoly szerepe volt az öreg kontinensen mind aktívabb USA-nak, személy szerint Charles Dawes tengerentúli bankárnak. Az ő nevét viselő Dawes-terv a jóvátételi kérdés újragondolása mellett állt ki. A külföldi, nem kis mértékben amerikai tőke szabad utat kapott, modernizálva, racionalizálva Németország (nehéz)iparát. A futószalag és más termelésfokozó ötletek bevezetése azonban tovább súlyosbította a munkanélküliséget Európa szívében. Valamit valamiért!

Egy intermezzo erejéig, 1925. február–márciusban Wilhelm Marx porosz tartományi miniszterelnök volt – Hans Luther lett az utódja a kancellári poszton. Mielőtt Luther kabinetjében átvette volna Marx az igazságügyi tárcát, kísérletet tett az államfői tisztség elnyerésére is.
A szociáldemokrata köztársasági elnök, Friedrich Ebert halálát követően 1925 tavaszán kudarcot hozott a választás első köre, mert senkinek sem sikerült abszolút többségre szert tennie. A voksokért folyó csata második menetében az idős Paul von Hindenburg tábornokot válsztották 48,3 százalékos támogatással birodalmi elnökké. Wilhelm Marx „csak” 45,3 százalékot söpört be, míg a kommunisták jelöltje, Ernst Thälmann 6,4 százalékkal lett bronzérmes.

Marx 1926 májusában bizalmatlansági indítvány segítségével visszahódíthatta a kancellári széket Hans Luthertől. Míg Wilhelm Marx első kisebbségi kormányzása alig 13 hónapig tartott, addig második periódusában bő két évig volt Németország demokratikus irányultságú miniszterelnöke. Ó, azok az arany húszas évek! A csillogást persze tompította a kommunisták és a nácik hangos, olykor véres rivalizálása, amelyből ez utóbbiak kerülnek majd ki győztesen.

1928 nyarán Hermann Müller szocdem politikus alakíthatott kabinetet Berlinben. Wilhelm Marx még 69 éves koráig képviselő maradt a Reichstagban: 1932-ben lemondott mandátumáról, és életét attól kezdve családjának szentelte. A humánus eszmék centrumos híveként Marxtól – ha árnyékában volt is olyan markáns politikusi egyéniségeknek, mint Ebert államfő vagy Stresemann külügyminiszter – azt a dicsőséget senki nem veheti el, hogy a weimari köztársaság egy történelmileg bonyolult, több szempontból kísérleti időszakában rekordideig, összesen majdnem 38 hónapon át irányította Németországot.

Wilhelm Marx 1946 augusztusában, 83 esztendősen hunyt el Bonnban.

KERET:

Német kancellárok a két világháború között
1918–1919 Friedrich Ebert (SPD)
1919, Philipp Scheidemann (SPD)
1919–1920 Gustav Bauer (SPD)
1920, Hermann Müller (SPD)
1920–1921 Konstatnin Fehrenbach (Centrum)
1921–1922 Joseph Wirth (Centrum)
1922–1923 Wilhelm Cuno (pártmentes)
1923, Gustav Stresemann (DVP)
1923–1925 Wilhelm Marx (Centrum)
1925–1926 Hans Luther (pártmentes)
1926–1928 Wilhelm Marx (Centrum)
1928–1930 Hermann Müller (SPD)
1930–1932 Heinrich Brüning (Centrum)
1932, Franz von Papen (pártmentes)
1932–1933 Kurt von Schleicher (pártmentes)
1933–1945 Adolf Hitler (NSDAP)