Marlborough utca 5.

Mivel nekem dolgoznom kellett – telefonon diktálni a tudósításokat –, a feleségem indult el „vadászni”. Kapott címeket egy ingatlanügynökségtől, a felkínált lakások egyikébe-másikába én is bepillantottam: lehangoló volt mind. Amíg csak elő nem került a Marlborough utca 5., ugyancsak Chelsea-ben, köpésnyire az újságostól, a kocsmától, a fűszeresektől, egy kínai, több olasz és két francia étteremtől. Ideális helynek tűnt. Az 5.-ös szám egy hét, egyenként háromszintes sorház középső darabja volt, afféle „jópolgári” légkört sugárzott. Tökéletesen és jó ízléssel rendezték be, helyén minden bútor, háztartási gép, tévé etc. – mint kiderült, az ingatlanügynökség ezt mutogatta „showhouse” (bemutatóház) gyanánt a reménybeli vevőknek. Tekintettel arra, hogy mindenütt látható volt a vevőcsalogató műgond (a nappali bútorzatát például mályvaszínű selyemmel húzták be), féltünk az ártól. Amit az ügynök mondott, jelentős ár volt, de nem elfogadhatatlan. Mindenesetre az MTI elfogadta, költözhettünk.

Úgy október lehetett, amikorra megosztoztunk a három szinten és a nyolcvanegynéhány négyzetméteren: legalul a konyha étkezővel és egy vendégtoalett, plusz egy kicsi, az étkezőből nyíló előkert (patio), bulikra kiválóan alkalmas. A második szintet a nappali és a hálószobánk foglalta el, a harmadikat a gyerekszoba és a tágasnak tetsző, pihenésre is alkalmas iroda. Melyhez még egy kisebb erkély is csatlakozott.

Az egy dolog, hogy hamar belaktuk és roppant kellemesnek találtuk új otthonunkat; az megint egy, hogy a szomszédság észlelte ugyan jöttünket, de pillantásra sem méltatott bennünket. Úgy mentek el mellettünk az utcán, ha néha összeakadtunk, mintha ott se lettünk volna. Mi azonban egy olyan országból és egy olyan társasházi környezetből érkeztünk, ahol az összejárás és a barátkozás a napi rutinhoz tartozott, ergo el kellett gondolkodnunk azon: mi lehet az, ami angol szomszédainkat taszítja? Arról akkor még fogalmunk sem volt, hogy ők, noha régóta szomszédok, ugyanúgy mennek el egymás mellett, mint mimellettünk.

Ebből kerekedett ki ottani életünk egyik legérdekesebb históriája.

Lassan közeledtünk a karácsonyhoz. London ilyenkor szép, már novemberben fényárban-díszben úsznak a nagyobb utcák. Élmény volt végigsétálni, ha jól emlékszem, a belvárosi Regent Streeten, amely az utca fölött átívelő, kivilágított fenyőivel, csillagdíszeivel már akkor karácsonyi hangulatot árasztott, amikor attól a bizonyos naptól még jó egy hónap választott el. A kirakatok kihívó gazdagságáról nem is beszélve. Mi ilyet idehaza soha nem láttunk.

A feleségem megtudta valakitől, hogy karácsony napján (25-én) az angolok meghívják a szomszédaikat egy italra: körülbelül ennyiben merül ki a barátkozás, de ez is több, mint a semmi. Elhatározta tehát, hogy ha bennünket nem akarnak észrevenni, majd teszünk róla, hogy észrevegyenek. December 22-én minden szomszéd postaládájába becsúsztatott egy borítékot, kézzel írott meghívóval: „Endre Aczél és felesége 25-én szívesen látják önöket egy drinkre új otthonukba. Nagyon várjuk az ünnepi találkozást.”

El kell mondanom, kik voltak a címzettek. Tőlünk balra, a szélről indulok. Egy dél-afrikai zsidó fogorvos (Mr. Friedman, ha jól emlékszem) litván származású feleségével. Mellettük egy tündéri, idős ausztrál házaspár – a férfi nyugdíjas karmester, a felesége htb. Tőlünk jobbra két fiatal, csinos ír leányzó: textilbutikjuk volt a Piccadillyn, a Ritz Szálló első szintjén. Őmellettük a sorház következő épületét a szingapúri igazságügy-miniszter leánya birtokolta, hangsúlyozottan „meleg” fivérével. A következő ház üresen állt, de a jobb-legszél tulajdonosa egy (végre-végre!) angol üzletember volt, ám kubai feleséggel és egy, a fiammal egykorú kissráccal.

Izgatottan vártuk karácsony napját, a déli 12 órát. És nem akartunk hinni a szemünknek. Az ír lányok kivételével – akik karácsonyra hazautaztak – mindenki eljött. Whiskyt, vodkát, gint, pezsgőt, magyar borokat szolgáltunk fel a nappaliban, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy a vendégek nem emelgették sűrűn a poharukat, illetve nem nyúlkáltak a sós aprósütemények után. Sztoriztak, jóízűeket nevettek, mint akik régóta együvé tartoznak. De ennek volt egy komoly előzménye. Minthogy a feleségem valamennyinek leolvasta előzőleg a nevét az ajtajáról vagy a postaládájáról, volt szerencsénk az érkezőket egymásnak bemutatni. Így aztán percek alatt ismeretlenekből ismerősekké lettek.

Ez volt az összejövetel kulcsmozzanata. Azt hiszem, George Mikes, a zseniális humorista írta meg az Anglia papucsban című remekében, hogy egy ízben megtudakolta a szomszédaitól, miért nem köszönnek legalább egymásnak, ha találkoznak az utcán, mire azt a választ kapta: „Nem akadt senki, aki bemutatott volna bennünket egymásnak.”

Mi, „kommunista” magyarok „akadtunk”. És akár hiszi a t. olvasó, akár nem, másnap hálálkodó leveleket kaptunk előző napi vendégeinktől. Nem annyira a vendéglátásért, hanem azért, mert bemutattuk őket egymásnak. Attól kezdve nem volt akadálya annak, hogy ha netán összefutottak az utcán vagy a buszmegállóban, szívélyesen köszöntsék egymást és pár szót váltsanak az időjárásról.

A hála olvastán először megdöbbentünk, majd elkezdtünk röhögni. A történet nem annyira bizarrnak, mint amennyire hihetetlennek tűnt. Nem igaz, mondtuk egymásnak a nejemmel, hogy nekünk, épp nekünk kellett ideérkeznünk ahhoz, hogy a szomszédból „valódi” szomszéd legyen. Noha – mint a föntebbi névsorból látható – szomszédaink közül mindösszesen egyetlen számított „igazi” angolnak, megérkeztünkig mind könnyen fölvették a Mikes által leírt jó angol szokást. Nem vettek tudomást egymásról.

Egyébiránt a karácsonyi partival és a köszöngetéssel nem fejeződött be a történet. Friedmanékkal és az angol-kubai házaspárral összebarátkozunk, akadtak ebéd- és vacsorameghívások, sőt közös programok is. Az akkor hatéves kisfiamnak pedig Noel személyében már „angol” barátja is akadt, akihez bármikor átmehetett és fordítva. Abban a több mint négy évben, amit a Marlborough utcában töltöttünk, ezek a barátságok fennmaradtak, bár kötelékké nem váltak.

Soha kisebb befektetéssel nagyobb sikerünk nem akadt Londonban. Csak fejet tudok hajtani a feleségem leleményessége előtt. Nemhogy „reputációnk” támadt ebben a – mondjuk így – kozmopolita londoni körben, hanem sikerült iriggyé tennünk a Londonban élő és dolgozó magyarokat (diplomatákat, kereskedőket), akiknek vacsorákkal feldíszített hivatali kapcsolataik bőven akadtak ugyan a helyiekkel, de a szomszédaikkal közös poharazgatásaik soha...

Mit mondjak, szép karácsonyunk volt az 1981-es. Csak az a kár, hogy nem tudjuk dokumentálni. Akkor még nem volt mobiltelefon, és fényképezőgépet se hozott senki magával.