Makarenkói pofont kapott a grúz elnök
Megszoktuk, hogy a világpolitikai eseményeket – vagyis mindazt, ami a határainkon kívül történik – majdhogynem ugyanúgy értelmezzük és ítéljük meg, mint a hazai politika fejleményeit; ideologikus avagy világnézeti és ezekkel szoros összefüggésben érzelmi alapon.
Leginkább az információk áradó bősége, egyszersmind nyilvánvaló manipuláltsága nehezíti a részrehajlás nélküli elemzést. Pedig nincsenek olyan „világhelyzetek”, amelyek annyira távol esnének tőlünk, hogy ne kínáljanak érvényes tanulságokat. Ilyen most a grúz–oszét krízis; ez a „lappangó” háborús akna, amit a szemben álló felek hosszú évekkel ezelőtt ástak be, augusztus elején pedig hathatós nagyhatalmi segédlettel felrobbant.
A világ e hónap 8-án hirtelen úgy értesült, hogy erős grúz alakulatok hatoltak be Dél-Oszétiába, visszacsatolandó az 1992 óta szakadár területeket. Miután a váratlan, gyors hadműveletben szétlőtték a fővárost, Chinvalit, és elsöpörték az orosz békefenntartókat, a Kreml válaszcsapása sem váratott magára: az Észak-Kaukázusban állomásozó páncélosok nem egészen öt nap alatt tönkreverték a NATO és az USA által alaposan felszerelt és kiképzett grúz hadsereget. A Nyugat politikai reakciója és sajtóvisszhangja – noha meggondolatlannak nevezte Szaakasvili villámháborús akcióját – lényegében mégis az oroszokat ítélte el az „aránytalanul nagy erőkkel” folytatott akcióért. Noha hivatalos amerikai források is megerősítették: a még júliusban Tbilisziben járt Condoleeza Rice óva intette a grúz elnököt attól, hogy ujjat húzzon az oroszokkal.
Az Egyesült Államok külügyminiszterének minden oka megvolt erre. Azért próbálta mérsékelni Szakaasvilit, mert pontosan tudta, milyen ingerültséget kelt Oroszországban a Grúzia NATO-csatlakozását immár jó ideje erősen forszírozó amerikai külpolitika, és számára aligha volt kétséges, hogy a Putyin–Medvegyev-tandem a lehető legkeményebben válaszol majd egy Dél-Oszétia elleni grúz támadásra. Hiszen ezzel megmutathatja, hogy igenis úr a saját közvetlen érdekszférájában, és nem nézi tétlenül, hogy Grúziát az orra előtt alakítják át az atlanti szövetség támaszpontjává.
Márpedig a forrófejű Szaakasvili hadereje tálcán szállította a megtorló orosz ellentámadás igazolását: a grúz csapatok olyan komoly tüzérségi, rakéta- és légi támogatással törtek be Dél-Oszétiába, ami messze túllépett a szokásos határvillongásoknál alkalmazott arzenálon. Ezzel egyoldalúan megszegték az 1992 óta érvényben lévő orosz–grúz–déloszét békemegállapodást. Ám minthogy a kiterjedt fegyveres konfliktus grúz invázióval kezdődött, több mint bizarr az oroszokat vádolni agresszióval, illetve aránytalan fellépéssel. Csak azt tették, amit hasonló katonapolitikai összefüggésben bármely nagyhatalom megtesz – s amit Amerika nemegyszer meg is tett. Ez egyáltalán nem szovjet reflex; primitív és hamis vád, hogy birodalmi nosztalgiáktól vezettetve ragadták meg az alkalmat Grúzia „leigázására”.
Az oroszok nem fenyegetik a kaukázusi ország integritását. Az utóbbi másfél évtizedben soha nem támogatták Dél-Oszétia de jure függetlenedését, mint ahogy a harcokba most belekeveredett, Grúziától úgyszintén elszakadni akaró abházokét sem. Az „etnikai bomba” kérdésében Moszkva nem véletlenül következetes; Csecsenföld elszakadását éppúgy ellenzi, mint például Koszovó önállóságát. De azt kétségkívül rosszul viselte, hogy amerikai hadfelszerelés és kiképzőkontingens készítette fel Grúziát – Törökország és Afganisztán után – a NATO egy újabb előretolt bázisának szerepére. Elég ránézni a térképre, hogy lássuk, miről van szó; egyelőre a legkevésbé sem arról, hogy Oroszország nyomulna a volt szovjet szférában. Ellenkezőleg: saját bekerítését akarja megakadályozni.
Az amerikai adminisztráció pedig évek óta abban a tévedésben van, hogy a kölcsönös gesztuspolitika helyett megpróbál kordont vonni az oroszok köré. Holott ha az érdekegyeztetésért cserébe partnerséget ajánlana nekik olyan válsággócok kezelésében, mint a Közel-Kelet és Irán – ott ugyanis nélkülük semmire se megy –, minden szempontból jobbat tenne a világnak. A grúz–oszét konfliktus végtére kizárólag az oroszoknak hozott hasznot. Moszkva nagyon magas labdát kapott, és le is ütötte: nyomatékkal deklarálhatta, hogy a Kaukázus és a Kaszpikum térségét nem tekinti olyan „lágy” résznek, ahol más nagyhatalmak vele szemben kijátszhatják a volt Szovjetunió tagországait.
Nem meglepő, de legalábbis szomorúan jellemző, hogy Orbán Viktor a Fidesz nevében sietett pápább lenni a pápánál. Mert odáig még a nyugati kommentárok se mentek el, hogy a mostani orosz katonai fellépést – amelyet egyébként Ivanov külügyminiszter-helyettes nem minden él nélkül a szeptember 11-ét követő amerikai reagáláshoz hasonlított – az 1956-os magyarországi beavatkozással rokonítsa. Orbán persze azért torzít ilyen durván, mert úgy véli, mostanában megtalálta a hangot az őt korábban jó ideig negligáló Amerikával. De mint rendesen, ezúttal is túllő a célon, amikor „a puszta tényekről” szónokolva – amelyek szerinte az oroszok „nyers erőpolitikájának” tarthatatlanságára mutatnak – meghamisítja a valóságot. A State Department óvatos állásfoglalásaiból már látszik, hogy ott a tényekből már levonták a következtetést: kénytelenek lesznek újragombolni a grúz kabátot, és a régióban folytatott kudarcos politika további propagandája helyett együtt kell működniük az oroszokkal.
Mert ezt diktálja a geopolitikai realitás.
