Lemond-e Schmitt Pál?

Hogy lehet az, hogy éppen most, éppen ezt, éppen így? Hitem szerint erre a sok kérésre, vagy összesen egy válasz van, vagy egy sincs.

Az igazi kérdések persze nem ezek, hanem az, mi vihetett rá egy elismert sportdiplomatát a kilencvenes években arra, hogy – ha igaz a hír – nem egyszerűen, hanem durván plagizáljon. Valóban be lehetett futni a múlt században egy tökéletes nemzetközi karriert úgy, hogy az illető még annyit se értsen pályájához, hogy azt össze tudja rendezni egy disszertációvá?

Tessék, megint egy kérdés. Schmitt Pált, akik közelről ismerik, mind úgy írják le, mint „megfelelőművészt”, vagyis egy olyan embert, aki minden hatalomnak képes a szájíze szerint tenni, sőt, egyesek szerint még gondolkodni is. És ez elég is lenne? Vajon miért nem érezte úgy annak idején Schmitt Pál, hogy legalább a disszertációjának az övének kellene lennie? Mit érezhetett, amikor megkapta – alighanem más munkájának átcímkézésére "Az újkori olimpiai játékok programjának elemzése" című dolgozatra a summa cum laude-t, a legmagasabb minősítést, majd pedig a címzetes egyetemi tanári rangot?

Ez a kérdés azért fontos, mert ha nincs a jól végzett munka öröme, akkor csak a rangkórság rákfenéje jöhet szóba. Sajnos a jelenlegi köztársasági elnökünk sem gondolkodik másként, mint az a bizonyos múlt béli Schmitt Pál. Ezt a jelenlegi Schmittet sem érdekli más, mint a látszat, az odasimulás a hatalomhoz, és ámbár ez huszadrangú kérdés, de azóta sem ír helyesebben, mint akkor a 215 oldal terjedelmű disszertáció állítólag önmaga által írott 35 oldalán.

Adódik az újabb kérdés: mindezek után mi következhet? És ez az a kérdés, ami megkerülhetetlenül megválaszolásra vár, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy ez egy következmények nélküli ország. Várjuk tehát a választ, a válaszokat, mert amit a Köztársasági Elnöki Hivatal közzétett, csak még szomorúbbá teszi az embert. Hiszen olyasmiket írnak – mit írnak, hablatyolnak –, hogy Schmitt ismerte a bolgár kutatót, meg dolgoztak is együtt. Egyszóval: mindent összehordanak, csak arra nincs válasz, miért lopta el a másik kutató munkáját az egykori aspiráns. Kíváncsi vagyok például arra, mit lép most a Testnevelési Egyetem, visszavonja-e a doktori címet, avagy nem?

Végére hagytam azokat a kérdéseket, amelyeket nagy biztonsággal magam is meg tudok válaszolni, bár tévednék!

Lemond-e Schmitt Pál? Természetesen nem, miért is mondana, ami volt, az volt, és egyébként is, mindenkinek jár még egy esély – gondolja alighanem. A kérdés csak az, hogy csalás esetén az ország első polgára is olyan egyszerűen léphet-e tovább, mint azt ő hiszi.

Leváltja-e a parlamenti többség a köztársasági elnököt? Dehogy váltja, dehogy váltja, mint a galambot eteti, – Petőfi után szabadon –, hiszen ez a nekik való ember, aki előtt még azt sem kell titkolni, ha valami alaptörvénybe ütköző dolgot tesznek elé aláírni, hiszen személyes erkölcse meghatározza a közerkölcsét is.

Végezetül jöjjön a legfájóbb kérdés! Felbolydul-e az ország most, mikor – ha igaz a hír – bizonyítva látja a köztársasági elnök erkölcsi szintjét? A válasz egy erős NEM. És hogy miért? Mert ami most történt, az szinte senkit nem lepett meg, hiszen Schmitt Pál mandátumban töltött ideje pontosan ilyen és ehhez hasonló magatartásformákra predesztinált embernek mutatta az elnök urat.

Pálmai Tamás