Le az élősködőkkel!
David Cameron brit miniszterelnök kiásta a csatabárdot. Múlt pénteken – óriási várakozástól övezve – végre előrukkolt azzal, milyen adóengedményektől, szociális juttatásoktól kívánja megfosztani a nem brit állampolgárságú, de „uniós állampolgárnak” számító munkavállalókat, korábban használatos nevükön a vendégmunkásokat. Az ügy természetesen bennünket is érint, de nem igaz, hogy csak az unió szegényebb országait, hiszen Nagy-Britannia tele van spanyol, portugál, olasz „migránsokkal”. Minthogy a remélt megtakarítások – például az adókedvezmények esetében – legfeljebb százmilliós tételek a több tízmilliárdos büdzséhez képest, melynek a haszonélvezői természetesen szegényebb sorú brit állampolgárok, elképzelhetetlen, hogy itt csak a pénzről van szó.
Nagy-Britannia, kivált annak kormányzó konzervatív pártja az Európai Unió fekete báránya. Az a fajta mentalitás, ami miatt De Gaulle tábornok kétszer is megvétózta a britek fölvételét az unió elődszervezeteibe, máig él: szokás „fényes elszigeteltségnek” (splendid isolation) nevezni. Az utóbbi években ez a mentalitás szinte hisztérikus Brüsszel-ellenességbe torkollott, melynek zászlóvivői az úgynevezett euroszkeptikus konzervatívok, de náluk is inkább a buzgárként fel- vagy előretörő új párt, a megátalkodottan unió- és bevándorlásellenes UKIP (az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja). Az unió jogrendje nem ismeri a nemzetiség szerinti megkülönböztetést; Cameron viszont éppen erre törekszik, újra akarja tárgyalni az uniós szerződéseket.
Előrebocsátom: az ügy bonyolult. Nemcsak azért, mert egyfelől senki nem akar „britmentes” uniót, hanem azért is, mert másfelől erre a bizonyos újratárgyalásra minimális a fogadókészség. Továbbá: mindenki tudja, hogy Cameron azért, kifejezetten azért támadja a bevándorláspolitikát és a hozzá tapadó juttatásokat, mert öt hónap múltán Nagy-Britanniában választások lesznek, és semmitől sem fél jobban, mint hogy a UKIP „elcsaklizza” a konzervatívok potenciális választóit s velük együtt a győzelem és a folyamatos kormányzás esélyét. S jön majd a helyébe a nevető harmadik, a Munkáspárt. Elemi ösztöne is azt sugallja, hogy neki a jobboldali térfélen kell mérkőzést nyernie, éspedig azzal, hogy ráhúzza a vizes lepedőt a „szociális turistákra”, egyszóval azokra az emberekre, akik nem dolgoznak, de nyújtják a kezüket a jóléti juttatásokért. Továbbá – nem mellékesen – azokra, akik ugyan dolgoznak, de nem töltöttek elég időt az Egyesült Királyságban ahhoz, hogy kvalifikálhassák magukat.
Elképzeléseinek kifejtéséhez David Cameron merőben szokatlan helyszínt választott. Staffordshire grófságban, egy ipari üzemben, gyári munkásoknak tartott előadást, gyanúm szerint cinikus és ravasz számítással. Tudniillik olyan embereknek szónokolt, akik közvetlen módon ki vannak téve a költségvetési megszorításoknak, s akiket – például – brutálisan érint az általános és ingyenes egészségügyi ellátás (NHS) majdnem összeomlása. Számítása az lehetett, hogy a munkásemberek mindenkinél előbb elhiszik: mindez a bevándorlók, a „szociálturisták” indokolatlan felkarolása miatt van így. Elhiszik továbbá, hogy 2015-ben a konzervatívoknak kell győzniük ahhoz, hogy az általa vázolt elképzelések megvalósulhassanak.
Mik is? Röviden. A bevándorlónak legalább négy évet kell töltenie brit földön ahhoz, hogy igényt jelenthessen be adókönnyítésre, jóléti szolgáltatásokra/segélyekre, tanácsi lakásokra, családi pótlékra, azaz mindarra, ami a szegényebb briteknek alanyi jogon jár. (Ami azért is érdekes, mert a vendégmunkást kíméletlenül adóztatják munkába lépésének első percétől. Unalomig ismert és ismételt szám: az uniós „jövevények” messze többet fizetnek be adóban, mint amennyit juttatásokban kapnak.) Továbbá: aki hat hónapig nem talál magának munkát, annak fel is út, le is út, kitoloncolják.
Eredetileg Cameron abban gondolkodott, hogy bevándorlási kvótát (mondjuk: évi százezer fő) kellene bevezetni, erről azonban partnerei, mindenekelőtt Angela Merkel lebeszélték, mert az emberek szabad mozgása az uniós jogban kőbe van vésve, nem lehet alku tárgya. De még így is szigorúnak kellett mutatkoznia, hiszen alig két éve azt ígérte, hogy pár tízezernél több bevándorlót nem fog beengedni; ehhez képest 2013/14-ben a munkát kereső jövevények száma az előző évhez képest 182 ezerről 260 ezerre növekedett. Ez az, amit az orra alá dörgölnek – választási okok miatt elsősorban az ellenzéki munkáspártiak.
Tény, hogy különféle szegénységi juttatásokhoz – amelyek nem túl nagyvonalúak, de azért elegendőek az életben maradáshoz – Nagy-Britanniában könnyebb hozzájutni, mint más uniós országokban. Ez vonzza újabban tömegével a románokat és a bolgárokat a szigetországba. De nem csak ez. Van valami, amiről Cameron vagy tudni, vagy beszélni nem akar.
Az országban tömegével működnek olyan „ügynökségek”, amelyek hihetetlenül olcsó, vastagon alulfizetett munkaerőt toboroznak Kelet-Közép-Európában, így Magyarországon is. Ezek – teljes joggal – arra építenek, hogy egy „született brit” az általuk felkínált béreket nem fogadja el (nem is fogadja), mert nem óhajt rabszolgasorban élni. A szóban forgó állások gyakorlatilag semmilyen vagy nagyon alacsony képzettséget igényelnek, egyszóval remekül megfelelnek a kelet-európai szegénység elől menekülőknek így is. (Például mezőgazdasági munkákban – ám ezt itthonról is ismerjük...) Viszont! Aki munkában van, az a brit törvények szerint igényelhet mindenféle juttatást, egyszóval a nagyon szerény fizetségre a brit kormány „rátesz”. Ez az, amiért a finnyásabb – de munka nélküli – britek gyűlölik a vendégmunkásokat, és „felülnek” Cameronnak, aki ugyan állást nem ígér nekik, de legalább magyarázatot kínál arra nézve, hogy miért kell nélkülözniük.
Frances O’Grady, a brit szakszervezeti szövetség főtitkára világosan fogalmazott: „Véget kell vetnünk annak az állapotnak, hogy az Egyesült Királyság Európa kizsákmányolási centruma maradjon, ahol a legrosszabb tőketulajdonosok a vendégmunkásokat használják fel arra, hogy jogoktól és bérektől fosszanak meg (szervezett dolgozókat).”
Ugyanő utalt arra, hogy a szociális juttatások nem szoroznak, nem osztanak. Aki Angliába jön, dolgozni jön, nem ingyen élni. Szerinte akármit tervez is Cameron a 2015-ös (vélt) választási győzelem utánra, annak semmi hatása nem lesz a bevándorlásra.
Na igen. Ha én szakszervezeti vezető lennék brit földön, amellett kardoskodnék, hogy a munkavállalók a szervezett dolgozók táborát erősítsék, és – mondjuk – a minimálbérért harcoljanak, de természetesen az imént említett ügynökségek és munkáltatók eleve elzárják az „idegeneket” attól, hogy belépjenek egy szakszervezetbe. Hogy úgy mondjam: ez alkalmaztatási feltétel.
Egyszóval, ha Cameronnak azzal van baja, hogy alacsony képzettségű „hordák” árasztják el Nagy-Britanniát és élősködnek a brit kincstáron, akkor talán először a toborzóirodák táján kellene rendet csinálnia, ami persze egy olyan országban, amelyik teljes mértékben liberalizálta a munkaerőpiacát, nem lesz könnyű vállalkozás. Továbbá: nyíltan ki kellene mondania, hogy pártja, kormánya nagyon is igényli a magas képzettségű értelmiségiek (orvosok, mérnökök, informatikusok) bevándorlását, de még azzal is megvan, ha az NHS-ben mutatkozó nővérhiányt vagy a szociális gondozók körében ugyanúgy mutatkozó hiányt kelet-európai migránsok töltik be. Tett ugyan erre homályos utalást – mi gazdagítja az országot és mi nem –, de akkor kérdezem én: ugyanezeket a hiánypótló embereket miért akarja a „négyéves bilincsbe” zárni, és miért javallja, hogy ha a gyerekeik történetesen nem élnek velük brit földön, akkor nem jogosultak családi pótlékra?
Az egésznek nagyon álságos szaga van. Mint előrebocsátottam: a történet nem annyira a pénzről, mint inkább a politikáról szól. Cameron választást akar nyerni, tehát úgy döntött, hogy megvívja (á la Orbán) a maga „szabadságharcát” Brüsszellel, és kiköti, hogy ha az európai jogrendbe ütköző tervei nem valósulnak meg, akkor „akármi megtörténhet”. Értsük, ahogy akarjuk.
