Koktélparti a Csaba utcában

Amikor 1956 szeptemberében újdonsült francia újságíróként szülőföldemre látogathattam (ahonnan 1948 végén disszidáltam), akkor találkoztam először a jól tájékozott, magyarul kiválóan beszélő fiatal francia diplomatával. Gyorsan megkedveltük egymást. Ennek ellenére nem voltam túlságosan elragadtatva, amikor pár nappal később nagykörúti szállodaszobámban megszólalt a telefon. Főnöke, vagyis a budapesti francia követ megbízásából ebédre invitált. Biztosra vettem, hogy telefonomat lehallgatják, így rossz érzésem volt. Ezt csupán fokozta, amikor a megbeszélt időben a Csaba utcai rezidenciához értem, és az épület előtti rendőrkuckó előtt két civil ruhás férfit láttam. Jean-Paul Boncour joviális követként volt ismeretes. A kitűnő ebéd végén a követ megkérdezte, mi a véleményem arról, ha tiszteletemre koktélpartit rendezne, s erre meghívna néhány Franciaország iránt érdeklődő közéleti személyiséget, írót, újságírót és művészt.

Rendkívül megtisztelve éreztem magamat. De azzal is tisztában voltam, hogy lesznek, akik ezt provokációnak fogják tekinteni. Az elmúlt napok folyamán szerzett tapasztalatok alapján úgy éreztem, hogy Magyarország komoly változások elé nézhet.

1956. szeptember 22., szerda, gyönyörű őszi délután. A Csaba utcai rezidencián rendezett koktélpartin több mint százan vettek részt. Közöttük Losonczy Géza későbbi államminiszter, aki 1956 után, a Nagy Imre elleni per egyik vádlottjaként tragikus módon fejezi be életét. Boldizsár Ivan (1945 után valamennyi rendszert ügyesen kiszolgáló, tehetséges frankofon író és újságíró), Rubin Péter, a Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője, Vásárhelyi Miklós, aztán a Budapesten működő nyugati hírügynökségek és lapok magyar állampolgárságú tudósítói, így Erdős Lajos, a France-Soir – akkor egymillió példányban megjelenő párizsi napilap – munkatársa, a börtönből nemrég szabadult (és nyugati kémszervezetekkel való együttműködéssel hamisan vádolt) Marton házaspár (Associated, illetve United Press), a két vezető amerikai hírügynökség tudósítói. Természetesen a magyar napi- és hetilapok külpolitikusai, köztük Polgár Dénes a Szabad Néptől, szintén ott voltak. Több ismert művész és író is eljött, külön említem Illyés Gyulát, akivel először itt találkoztam, amelyet később Párizsban és Budapesten annyi más találkozó követett. A kora esti órákig tartó, kötetlen beszélgetések után pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy valami „lóg a levegőben”. Ami van, az így egyszerűen nem mehet tovább; egyébként ezt a mondatot kéthetes magyarországi tartózkodásom során a legkülönbözőbb körökben, így ezen a „frankofon koktélpartin” is gyakran ismételgették. Jóval később tudomásomra jutott, hogy a Csaba utcai összejövetel budapesti diplomáciai körökben élénk visszhangot keltett.

Közben felgyorsultak az események. Október 6. az a nap, amelyen gyerekkoromban az aradi tizenhárom vértanúra emlékeztettek az iskolában, most pedig a „személyi kultusz” rehabilitált kommunista áldozatait, Rajk Lászlót és három társát búcsúztatták. A szertartáson, elvegyülve a gyászoló tömegben, feltűnt egy puhakalapos, esernyős, cvikkeres férfi, sok magyar ember reménye: Nagy Imre.

Engem különösen felkavart a tömeg méltóságteljes és rendkívül határozott magatartása. Az volt az érzésem, hogy a budapesti utcákon békésen felvonuló, a gyászszertartást követően a legkisebb rendzavarás nélkül szétoszló százezrek voltaképpen már a rendszert temették. Egyelőre virtuálisan.

Október 13-án a párizsi Express három teljes oldalon közölte tudósításomat. Meggyőződésem szerint – írom befejezésül – a folyamatban lévő demokratizálódási folyamatot sem Rákosi, sem az oroszok nem tudják visszafordítani egy, a júniusi poznańi eseményeket messze felülmúló felkelés kockázata nélkül. Ezt a véleményt Guy Turbet-Delof is osztotta, amikor Párizsba való visszautazásom előtt találkoztunk. Mindenesetre ez a mondat diplomáciai újságírói pályafutásom elindítója lett, és ebben Guy Turbet-Delof lényeges szerepet játszott.

Amikor kitört a forradalom, hirtelen kiváltságos helyzetbe kerültem. Az Expressben, majd a Le Monde-ban megjelent cikkeim és a rádióban elhangzott kommentárjaim után több helyről kaptam ajánlatot, hogy azonnal menjek különtudósítóként Magyarországra.

Október 29-én Bécsbe repültem, mivel a nyugat-európai fővárosok és Budapest közötti járatok a harcok miatt szüneteltek. 30-án az ottani francia nagykövetségen tudatták, hogy délutánra várják Budapestről a francia követség futárkocsiját, amely másnap visszamegy, és talán magával visz.

Egy négytagú nemzetközi konvoj keretében valóban megérkezett a kis francia teherautó. Nagy örömömre a sofőrben viszontláttam Guy Turbet-Delofot. Enyhén szólva „egy és más” történt három hét óta, amikor együtt ebédeltünk a Mátyás-pincében.

A bécsi találkozást követő napok alatt talán összesen három órát aludtunk; meséltünk, találgattunk, reménykedtünk...

Hajnali 6 órakor indultunk vissza. Az osztrák–magyar határon szabadságharcosok igazoltattak, és szabályosan lepecsételték mindkettőnk útlevelét. Győrben megálltunk egy kávéra. Pár percet sétálgattunk a fellobogózott utcán. A városházán összeakadtunk Szigeti Attilával; a dunántúli forradalmi bizottság frissiben megválasztott elnökétől rövid interjút kaptam. Turbet-Delof a kocsiban rendkívül elismerően beszélt Szigetiről, aki 1958-ban a kádárista megtorlás egyik áldozata lett.

A kora délutáni órákban szerencsésen megérkeztünk a Lendvay utcai francia követségre. Ettől kezdve tíz napon keresztül sokat leszünk együtt. Annál is inkább, mivel a november 4-i szovjet beavatkozást követően a Budapesten rekedt nyugati tudósítók egy része az éjszakákat a diplomáciai mentességet élvező épület pincéjében tölti. Néhány héttel korábban a velünk lévő Guy Turbet-Delof kiváló házigazdának bizonyult a Csaba utcai rezidencián, de koktélpartit ez alkalommal nem tudott rendezni...

Thomas Schreiber