Kívül tágasabb?

Miután David Cameron, a konzervatív miniszterelnök „meglengette”, hogy kormánya korlátozni kívánja az emberek szabad áramlását a közösségen belül, Angela Merkel német kancellár értésre adta, hogy erről se tárgyalni, se alkudni nem hajlandó, mert ez az elv szent és sérthetetlen. Értésre adta azt is, hogy el tudja képzelni az uniót immár Nagy-Britannia nélkül is. S hogy Cameron közel van ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszatérés.

Senki nem tudja pontosan, mit akar a brit miniszterelnök. Az, hogy a jövőre esedékes választások után újra akarja tárgyalni a brit uniós tagság „feltételeit”, önmagában kevés eligazítást ad. Az egyik nap Cameron azt mondja, hogy bevándorlási kvótát vezetne be, másnap azt, hogy kvóta nem lesz, ő csak „magasan képzett” bevándorlókat engedne be. A harmadik nap úgy érvel, hogy időkorláthoz kötné a migránsok hozzáférését a szociális juttatásokhoz; negyednap úgy, hogy aki három hónapon belül nem talál munkát, annak le is út, fel is út. Karácsonyig szabott magának határidőt, hogy részletes tervvel álljon elő.

Annak, hogy miért éppen ez lett a kormány tennivalóinak sorrendjében a legfontosabb téma, egyszerű oka van. Irtózatosan nyomul az elszántan unió- és bevándorlásellenes UKIP (Függetlenségi Párt), amely a maga populista propagandájával tömegestül hódítja el a zsigerien idegengyűlölő konzervatív szavazókat. Ma a brit választók 19 százaléka a UKIP-et támogatja, amely nemcsak szavazókat, hanem konzervatív parlamenti képviselőket is átcsábít a maga oldalára.

Próba, szerencse

Szóval a „kotta”, amelyből Cameron olvas, nem a saját pártjában, hanem az ellenfélnél íródik. (Fidesz–Jobbik?) És semmilyen racionális alapja nincsen. Tudniillik a „szociális turizmusnak” elnevezett valami – mely történetesen Németországot is sújtja – valóban létezik; szegényebb uniós tagországokból képzetlen, olykor sokgyermekes családok próbálnak szerencsét és szereznek változatos szociális juttatásokat Nagy-Britanniában, de a miniszterelnök valamilyen különös oknál fogva nem tud vagy nem akar számolni. Megteszik helyette a University College of London kutatói, akik olyan becslést adtak közre, hogy az európai bevándorlók az adóikkal, járulékaikkal tíz év alatt 20 milliárd fonttal (mai árfolyamon közel 8 ezer milliárd forinttal) gyarapították a brit költségvetés bevételeit, miközben ennél az összegnél nagyságrendekkel kevesebbet vettek ki ilyen-olyan juttatások formájában.

Kíváncsi vagyok, hogy amikor Cameron – feltéve, hogy választást nyer – 2017-ben népszavazásra bocsátja országa maradását az unióban (avagy kiválását onnan), operálni fog-e ilyen számokkal. Ugyan mit ártanak a bevándorlók, akik a UCL kutatói szerint „döbbenetesen” jobban képzettek, mint a brit születésű polgárok, és a humán tőke, amelyet magukkal hoztak, legalább 7 milliárd fontot ér (!); tudniillik a brit államnak ennyit kellett volna költenie a képzésükre. (Itt nyilván nem felszolgálókról, újságárusokról, áruházi kisegítőkről van szó, hanem orvosokról, informatikusokról, mérnökökről.) A mérleg így is azt mutatja, hogy a bevándorlók 2000 óta 43 százalékkal kevesebb szociális juttatást vettek fel, mint a „született britek”, és 7 százalékkal kevesebben élvezik a tanácsi lakások nyújtotta olcsóságot.

Ismerem az angolokat, évekig közöttük éltem. Ismerem a hatóságaikat is. Kis kitérőként megjegyzem, hogy annak idején, amikor még a vízumrendszer volt érvényben, a bevándorlási tisztviselők (útlevélkezelők) ezer kérdést tettek fel egy jól öltözött, elegáns, angolul folyékonyan beszélő kelet-európai érkezőnek, miközben egyet sem egy burnuszos „bevándorlónak”, aki előkapott a zsebéből öt hitelkártyát és egy köteg pénzt. Utóbbiról ugyanis biztosan tudták, hogy nem visz, hanem hoz. És nem én, hanem ő lesz az, aki a Notting Hillen lakást vásárol. Úgy fest, ez a mentalitás máig kitart. Kifejezetten sajnálom, hogy néhány nyilvánvaló visszaélés ürügyén épp Nagy-Britannia lesz az az ország, amelyik egykor lelkesen támogatta az unió bővítését, eleve megnyitotta a munkaerőpiacát (Németországgal és Ausztriával ellentétben) minden bevándorló előtt, most pedig a leghazugabb populizmusba süllyed. Miniszterelnöke azt mondja, számára elfogadhatatlan „a semmilyen feltételhez nem kötött” bevándorlás. A kocsmák népe a maga rossz sorsát mindig is hajlamos volt a sok „idegenhez” kötni, fogalma sem lévén arról, kik ezek az idegenek, és milyen tudást, hiányzó szaktudást hoznak az országba. (Megnéztem a minap egy bristoli kórház egyik osztályának a személyi összetételét. Az orvosok fele magyar...)

Frissítendő témánkat, nyugtázom, hogy David Cameron legújabb dührohama nem a munkaerő szabad áramlásának kőbe vésett uniós elvéből, hanem a Nagy-Britanniára kirótt pótlékfizetésből táplálkozott. Pár napja derült csak ki, hogy a britek több mint kétmilliárd euróval tartoznak az unió költségvetésének, és első lélegzetre Brüsszel december 1-jei határidővel rendelte el ennek a pénznek a befizetését. (Mi is, mindenki más is GDP-arányosan járulunk hozzá a közös költségvetéshez. Az unió revizorai most az 1995 óta eltelt húsz évet nézték át, és kimutatták, hogy Nagy-Britannia mellett Hollandia és Olaszország is adós, miközben Németország és Franciaország visszatérítésre jogosult.) Cameron azt mondta, nem fizet. Pénzügyminisztere, Osborne biztosította honfitársait arról, hogy a brit érdekek mindennél előbbre valók. Aztán az uniós pénzügyminiszterek engedtek: London fizessen, de ne december elsejéig, hanem két részletben, a jövő szeptemberig. Cameronék válaszként azzal hivalkodtak, hogy megmentették a brit adófizetőket, holott egy fillért nem engedtek el nekik tartozásukból. Csak arra voltak tekintettel (mi is mesélni tudnánk erről), hogy jövőre Nagy-Britanniában választások lesznek, és bizonyos terhet levesznek a konzervatívok válláról, nehogy olyan benyomás keletkezzék, mintha Brüsszel nehezíteni akarná a konzervatív kormány dolgát.

Bizalmi válság

Nehezíti azt maga az élet is. A Financial Times 100 százalékig megbízható elemzői kimutatták, hogy Cameronék hiába próbálják áltatni a választókat azzal, hogy adócsökkentésekkel enyhítik a terheiket, tudniillik a megcélzott 25 milliárd fontos takarékossági (megszorítási) célkitűzés légvár: a valóságos összeg ennek csaknem a duplája lesz, feltéve, hogy nem nyúlnak hozzá az oktatási, az egészségügyi és a külföldi segélyprogramokhoz. Akkor viszont a hadseregfejlesztésen, a rendőrségen és a szociális juttatásokon kell spórolniuk, sajnálatos módon épp a választási évtől kezdődően.

Az élet azonban nem mindenben cudar. Lehet, hogy Cameron feje hurokban van, és a UKIP elcsalogatja a konzervatív szavazókat, de az elmúlt hét végén teljes bizalmi válság tört ki a legnagyobb politikai ellenfélben, a Munkáspártban. Kiderült, hogy a minden karizmát nélkülöző, a párt legutóbbi kongresszusán gyászosan szerepelt vezér, Ed Miliband még a saját „árnyékkormánya” zömének se kell, a választókról nem is beszélve. Lapzártakor mélypontra süllyedt Miliband népszerűségi mutatója, és közbeszéd tárgya a vezérváltás. Jelölt van. De fél évvel a választások előtt vezért cserélni?! Rémálom. Vagy a történelem ajándéka David Cameronnak. Minekünk van ebben tapasztalatunk. Gyurcsány helyére – szinte analóg helyzetben – jött Bajnai, s bármennyire jól kormányzott is, a hirtelen váltás porig rombolta az MSZP választási esélyeit.