Kínai tragédia: mentés hazafias lázban

Páratlan erejű földrengés rázta meg a nyugat-kínai Szecsuán tartományt május 12-én.
A Richter-skála szerinti 7,9-es fokozatú lökések körülbelül 30 millió ember lakta területen pusztítottak. Ebből a sokaságból 1,3 millió olyan területen élt, ahol a rengések szélsőséges erővel romboltak. A halottak száma mára meghaladta a 80 ezret, és ötmillióan váltak földönfutóvá. A kínai kormány példamutató erőfeszítéseket tett az áldozatok felkutatására, ellátására, a fedél nélkül maradtak elhelyezésére. ACZÉL ENDRE írása.

Egy álmos kisváros, Pejcsuan úgy száz kilométerre élte életét a földrengés epicentrumától, Tucsiangjantól, a hegyek között, egy folyóvölgyben. Azon a rettenetes napon a hegyek megindultak lefelé, és elnyelték a lent levő házakat, autókat, iskolákat, orvosi rendelőket, embereket. Akik menekülni próbáltak, azokat a lezúduló kövek és sziklák ütötték agyon. A városka fele eltűnt a föld színéről, a maradék emberi életre alkalmatlanná vált.

De ez csak egy pici epizódja volt a tragédiának. Mert ugyan mit mondjon az ember arról a csujüani (az epicentrumhoz sokkal közelebb levő) többemeletes középiskoláról, amely a délutáni tanítás idején omlott össze, s ahol közel kilencszáz gyerek maradt a romok alatt? Ugyan mit a sok száz gyermekáldozat szüleiről, akik végignézték, amint a mentés reménytelenné válása után fehér köpenyes emberek fertőtlenítővel szórják be a romokat.
Mindenről vagy majdnem mindenről van kép és film. Kivéve azokat a hegyi falucskákat, ahová a mentőosztagok el sem tudtak jutni, s amelyek – lakóikkal egyetemben – az enyészet martalékává váltak. A televízió a nap huszonnégy órájában közvetítette a tragédiát követő eseményeket; valószínűleg ez volt a Kínai Népköztársaság történetének első olyan „rossz” eseménysora, amelyről minden országlakó pontosan értesülhetett.

Azon kevesek közé tartozom, akiknek módjuk van párhuzamot vonni múltbéli és mai események között, mivel a helyszínen éltem meg a 20. század legnagyobb földrengését, amely – negyedmillió halálos áldozattal – az északkelet-kínai Tangsan iparvárost pusztította el 1976 júliusában. Akkortájt Kína (Mao halála előtt két hónappal) a hatalmi harcok szinte perverz légkörében élt. A hatalmat de facto gyakorló „négyek bandája”, élén Mao feleségével, Csiang Csinggel, egyetlen filmfelvételt vagy fényképet nem engedett közreadni a tragédiáról. Éspedig azért nem, mert úgy gondolták, szükségtelen 800 millió embert „terhelni” összedőlt épületek és halottak látványával, amikor ennél fontosabb dolog is van: a leváltott, katona barátainál bujkáló Teng Hsziao-pinget, a „forradalom ellenségét” bírálni. Hihetetlen, ugye? De ez történt. Hozzáteendő, hogy ezek az elmeháborodott ultraforradalmárok ismerték azért babonás népüket; tudták, hogy a kínai ember a természeti katasztrófát az „Ég büntetésének” tekinti valami rosszért, ami a Földön történt, s előjelnek, hogy valami, még ennél is rosszabb fog bekövetkezni. Féltek, hogy Mao közelgő halálát olvassák ki majd az Ég üzenetéből. (Amelyről egyébként tudták, hamarosan bekövetkezik.)

Titkolni a bajt

Tudjuk ugyan, hogy harminc év leforgása alatt Kína a felismerhetetlenségig megváltozott, de azért „tegnapelőttig” még ott éltek kommunista iskolázottságú vezetőiben a régi reflexek. Hogy tudniillik a rossz dolgokat titkolni kell, mert a jónép még képes ragályt, járványt, aszályt, viharkárt, áradást, rengést politikai vezetőinek a nyakába varrni. Éppenséggel ki tudnék szemezgetni az elmúlt pár év történelméből olyan eseményeket, amelyeket a kínai vezetők csak nagyon vonakodva ismertek el. Nem így most. Az olimpia miatt? Lehet. Tibet miatt is? Talán. Az azonban bizonyos, hogy semmit nem titkoltak: sem maguk, sem a külvilág előtt. (Ellenpélda: a szomszédos Burma katonai diktatúrája.) Eszükbe nem jutott, hogy külföldi újságírókat eltiltsanak munkájuk végzésétől. Az amerikai televíziók nem számolhattak volna be „életszerűbben” mentésről, a földönfutóvá lettek életéről, mint a kínai média tette.

Sőt, azt kell mondanom, a fürge észjárású kínai vezetők felismerték a nagy lehetőséget, hogy önmagukat kedvező fényben mutassák be a világ előtt. Emlékeztek például arra, hogy pár évvel ezelőtt, a New Orleans-i ciklon pusztításai idején az Egyesült Államok kormánya mennyit „bénázott”. Ehhez képest Ven Csiao-pao miniszterelnök már pár órával a tragédia után a helyszínen volt, s öt teljes napon át irányította a mentést. Százezer katonát és rendőrt vezényeltek a helyszínre, párt- és állami funkcionáriusok, ifjúsági aktivisták tömegei vettek részt a munkában, emellett – teljesen újszerű módon – ezúttal senki nem állta útját annak, hogy a mentés ne „hivatali rendben”, hanem civil szervezetek és önkéntesek részvételével folyjék. Feltűnt itt egy olyan Kína, amit eddig nem ismertünk: az ország jómódú, segíteni kész lakói (kereskedők, ipari vállalkozók, étterem-tulajdonosok stb.) akár távoli tartományokból is Szecsuánba sereglettek, és ruhát, élelmiszert, gyógyszert osztogattak a szerencsétlenül jártak között. Egyes menhelyeken önkéntesek még azzal is tudtak foglalkozni, hogy feltöltsék a fedél nélkül maradtak mobiltelefonjait...

Az „én időmben” még Pekingben is éltek emberek ezerszámra földbe vájt alkalmi kunyhókban, akik botokra, szerszámnyelekre, hajlékony gallyakra erősített ponyvákat húztak a fejük fölé. Hogy az utórengésektől való félelmükben, vagy házacskáik, lakásuk lakhatatlanná válása miatt költöztek-e ki az utcákra, járdákra, soha nem tudtam meg (nekünk tilos volt ugyanis a kínai emberekkel bármilyen kapcsolatot fenntartani), de hogy az államtól származó sátrat láttam volna valahol is, arra nem volt példa.

Hazafias lázban

Most, a katasztrófa sújtotta terület peremén tiszta, rendes sátortáborok épültek fel; van bennük elegendő víz és étel. Igaz, mivel ötmillió embert kellett és kell valamilyen módon átmenetileg elhelyezni, Kína nem volt abban a helyzetben, hogy itt kizárólag a saját erejére támaszkodjon. Igénybe vette külföldi segélyszervezetek sátoradományait. (Sátrakon normális emberi életre alkalmas, fémszerkezetes alkotmányok értendők.)

Noha még pár nappal ezelőtt is akár kegyetlennek mondható (a távoli Pekingben is érezhető) utórengések pusztították tovább Szecsuánt, a kínai kormány figyelme a mentésről áttevődött a hajléktalanná vált milliók tartós elhelyezésére. Előre gyártott elemekből több mint egymillió lakást kíván az állam felépíteni; a megrendeléseket tíz nappal a földrengés után már le is adták. Kevés kétség lehet afelől, hogy amit elterveztek, meg is valósítják, tudniillik a földrengés csak fokozta azt a hazafias lázat, amit a Tibet ügyében kifejtett – a kínaiak szerint elfogult, ellenséges és méltánytalan – külföldi „propaganda” gerjesztett. A „mutassuk meg, mit tudunk!”, „hajrá, Kína!” hangulata tölti be az országot – a világnak pedig már van képe arról, hogy a kínaiak mit tudnak, ha egyszer beindulnak.

Utóirat. Meggyőződésem, hogy ebben az országban most volt utoljára sátorhiány. Erre fogadni mernék. Jövőre már Kína fog sátrakat szállítani oda, ahol vevő vagy ínség van.