Kalaplevéve
Becsülöm a hálát, tisztelem a hálát mutatni képes embereket. Kifejezése akkor a legértékesebb, amikor valami okból nem is várható semmi viszontszolgálat. A hála napjainkra szinte eltűnt, elveszett, sok más tisztességes gesztussal egyetemben.
Észrevételemet a főszerkesztő gyengéd sorai hívják elő: egy régi főnök, Hárs István egykori rádióelnök születésnapi köszöntése.
Sok jót, figyelemkeltőt hallottam róla a munkatársaitól, beosztottjaitól, ám ettől még nem kellene megszólalnom. Voltam egykor én is „rádiós”. Valaha. Régen. Néhány évig ötvenhat előtt, azután alatt, majd legföljebb „percekig”, utána. Aztán – mintha elvágták volna. A legkeményebb kádári időkről van szó. Arra az esetre szó szerint érvényes a mai, ronda sajtónyelvben szinte kizárólagossá lett „kirúgás” kifejezés. Annyira, hogy jobb volt egy ideig még az utcát, a Bródy Sándort is elkerülnöm. Pedig nagyon vágytam vissza. Csak hát az akkori viszonyok és döntéshozók... Amikorra pedig a fent említett, kiválónak tudott ember került a rádió élére, már másban voltam érdekelt. Elszállt az ihlet.
Hadd köszöntsem hát őt, Hárs Istvánt, mellesleg kortársamat ez alkalomból én is, mondhatni, ismeretlenül és érdektelenül – sine ira et studio –, de nagyon is jó okkal, alappal. Bárha munkatársa lehettem volna...!
Balog János
a Magyar Rádió örökös tagja
E-mail
