K. u. K.-napok Bécsben

Kennedy már választási beszédében emlegette csúcstalálkozói készségét, de ezen az 1961-es nyárelőn vigyázó szemét mégis előbb Párizsra vetette.

A megromlott viszony De Gaulle azon – nem is tagadott – gyanújából fogant, hogy tábornok ellenlábasait – ott a tengerentúli megyében – a CIA emberei is biztatják. Beiktatott hát a Fehér Ház Bécs elé egy bemelegítő előmérkőzést, amelyet lehetett volna lélekpátyolgató vizitpartinak is nevezni. Kennedy barátja és sajtótitkára, Pierre Salinger vitte előőrsként a gyógy(h)írt a dolgok bizonyíthatóan máshogy állásáról, és hozzáduruzsolt ehhez a szintén félfrancia First Lady is. Ám az ő mindent elsöprő megjelenése túlontúl erősre sikeredett, mert a párizsi lapok másról sem írtak, mint Jacqueline gardróbjáról, frizuráiról és argós csacsogásairól.

Hogy mire ment a két elnök az Élysée zárt irodalakosztályában, arról csak sejtések születtek, és még az akkori külügyminiszter, Couve de Murville is csak később nyilatkozta, hogy a felelőtlen „Céget” most már erős pórázon kéne tartani. JFK elégedetlen volt párizsi missziójával, ezért mondta aztán búcsúinterjújában: „Hogy miért jöttem ide, kérdezik... Hát azt válaszolhatom, hogy valakinek csak el kellett kísérnie Jackie-t.”

Az elnöki különgépen is még az antré járt a fejében, amely nem is sikerült túl derűsnek, schwechati történelmi példabeszédét ugyanis így fűszerezte: „Versailles-ból jöttem Bécsbe, épp fordítva, mint Marie-Antoinette, a többit majd meglátjuk...” De a helyi tévé egyenes adásában egyelőre csak ő látszott. Az ő bakija. A csepegő esőben elnyargalt ugyanis a kivezényelt díszszázad arcéle előtt, elhagyva kísérőjét, Schärff államelnököt, elhagyva továbbá a protokollszabályok azon előírását, hogy a csapatzászló előtt meg kell állni és fejet hajtani.

A CIA és a KGB

Winterstein protokollfőnök némán káromkodott, aztán ledarálta a körülötte állóknak, hogy Hruscsov különvonaton érkezett, de micsoda blamázs volt az is, hogy egy olyan elnöki köszöntőre kellett válaszolnia, amit senki nem hallott, mert elfelejtették Schärff mikrofonját bekapcsolni. Aztán jöttek a motoros fehéregerek, élére álltak a konvojnak, amely a Ballhausplatztól a Szovjet Követség felé nyargalt, csak a Schwarzenbergplatzon lassított, hogy a vendég megszemlélhesse a gondosan ápolt felszabadulási emlékművet.

Csak akkor bosszankodott, amikor Nyikitát kiáltott valaki a háta mögött, ő pedig kíváncsian odafordult a nyitott kocsiból. Végül rájött, hogy fotós trükkről van szó, és még a kalapját is meglengette udvariasan.

A két elnök első találkozására az USA-nagykövet rezidenciáján került sor. Belépést ide tudósító nem kapott. Ácsoltak viszont egy tribünt a kertkapu elé a kinn rekedt sok száz kamerás embernek. Éppen csak lámpákról nem gondoskodtak, időközben ugyanis besötétedett, és az obligát kézfogást nagyon kevesen látták. Pedig erre volt kíváncsi mindenki, mindenki – ismétlem –, aki e sajtótörténeti Woodstocknak részese lehetett.

Kimutatások szerint a rendezvényre 1509 különtudósítót akkreditáltak. Ebből ötszáz volt amerikai. Ők lakták Bécs szállodáit, a németek a kisebb panziókat, a többieknek csak laktanyaszállás jutott. Nyolc vaságyas körletekkel, hajnali zenés ébresztővel, igaz, bő reggelivel. A fizetség viszont mindössze két krigli sör ára volt. Nem lévén akkor még hétköznapi terrorizmus, detektoros kapu, táskaellenőrzés, miegymás, híre járt, hogy a rendezvény előtt a helyi, úgynevezett Cobra különítménynek konzultálnia kellett a nemrég még megszállóként működött CIA és KGB szakembereivel. Ők tudták, hol kell a csatornafedeleket leforrasztani, a magaslatokra őrjáratokat és mesterlövészeket küldeni. Azt is kifigyelni továbbá, hogy a gyanúsan nagy méretű kamerák vagy teleobjektívek mást nem rejtenek-e.

Rendkívüli esemény egyébként nem történt, ha csak a két elhallgatott epizódot nem említem. Az egyik a Hofburg nagytermében rendezett sajtókonferencián történt. Kérték, hogy közben senki, semmilyen kifogással ne hagyja el a helyiséget, az esemény végén egy folyosóra harminc telefonfülke és a Western Electric távírószolgálata mindenkinek rendelkezésére áll. A másfél órás egy helyben ülést James Reston sem vállalta, kiment később egy morgó medve is, akire a teremőr rácsodálkozott: „Nini, mintha Mister Churchill lenne!” „Az is vagyok” – válaszolta a fiú, Randolph Churchill, és buldogképébe még egy szivart is nyomott.

Kicsi a pohár

De az igazi nagyjelenetek a telefonoknál zajlottak le, amelyeknél a türelmetlenkedők nemsokára már ökölpárbajokat is vívtak. És az sem volt akármilyen jelenet, amikor egy nagynevű lap kisemberét tetemre hívták, adóvevőt sejtve szalagos magnetofonjában. S amikor a gyanú igazolódott, nemcsak a készüléket vágták földhöz, de kezelőjét is, és végigverték a díszkerten át, Savoyai Jenő lovas szobráig.

Sajtóemberek ezen a rendezvényen nemcsak rátermettségükről és sokoldalúságukról, de néha tudatlanságukról is árulkodtak. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor Randé Jenő egy amerikai tévésnek lebetűzte Mozart nevét, és a házikoncerten is ő fejtette meg, hogy nem a Kis éji zenét húzza a vonóskar, hanem a Figaro házasságának nyitányát. Akkor pedig csak széttárta a karját, amikor egy szintén tengerentúli kolléga, az Eine Nacht in Venedig (Egy éj Velencében) című Strauss-operettet „Egy éj Bécsben”-nek fordította.

A két elnök második hivatalos tárgyalására a Szovjet Követségen került sor. A „Kicsi a pohár...” kezdetű orosz pohárköszöntőt itt némi módosítással hozta Hruscsov John Kennedy tudomására, „Kicsi a terület, mármint ez az apró szovjet földdarabka, de nagyok az érzések...” Ügyesen bánt a szavakkal a Kreml ura, habár Gromiko szorongva figyelte, nem ragadtatja-e el magát főnöke, nem veszi-e le a cipőjét, mint az ENSZ-ben, hogy azzal verje az asztalt.

A sajtó messziről nézhette csak a cári Oroszország idejéből való épületet, csupán két filmes lehetett benn a tárgyalóteremben. Az egyik Komarov volt, a Kinokronik pesti tudósítója, aki később úgy mondta el a történteket, hogy azokban inkább az érzelmek domináltak. Egyik tárgyaló fél sem tudta levetni testi és lelki érintettségét – magyarázta – a második világháború közös ellenségével szembeni katonamúltjának, és a legfőbb megállapodás is ebből fakadt: semmi sem történhet úgy ezután a nagyvilágban, hogy előbb ők ketten ne beszélnének róla.

Mindennek megvalósítására azonban csak kettő, illetve három évet adott nekik a történelem.

A nyolcas fogat. Így nevezték a Bem rakparton a Bécsbe készülődő sajtócsoportot, amelynek Péter János maga tartott eligazítást. Ha létezik totális szükségtelenség, ez maga volt az. A szerkesztőségi emberek ugyanis mindazt tudták a külpolitikáról, amit a miniszter, legfeljebb nem kérkedtek vele. Itt ült az Ausztria-szakértő Paál Ferenc a Magyar Nemzettől, megannyi könyv szerzője, Réti Ervin, az Esti Hírlap rovatvezetője, a népszabadságos Bebrics Anna, aki amerikai közegben szocializálódott. Jegyezgetett a rádiós Szécsi Éva, minden francia adó törzshallgatója, Bokor és Farkas, a két filmes is beutazta már Európát, csakúgy, mint az MTI-s Papp Jenő, aki kosárlabdázó-termetével kedélyesen áthajolt mindenkin, úgy fotografált a tömegből. Felvételeiért kocsi járt Hegyeshalomra, képei kapósak voltak kontinensszerte.

Egyedül Randé Jenő nem volt ott a haszontalan agytornán, a genfi Laosz-konferencián érte utol a Bécsbe hívó távirat. Egyébként a fél tucat nyelven beszélő tudósító-író-szerkesztőnek volt a feladata az ORF mindenünnen összemontírozott adásait megmagyarítani egy monitorállásból. Talán itt figyeltek fel Ausztria-szakértelmére, és nevezték ki később bécsi nagykövetnek.

A nyolcas fogat jelen volt hét tagja udvariasan jegyzetelte az útmutatásokat, itta a repikávét, és még abban a rendkívüli megtiszteltetésben is részesült, hogy a kapuig kísérje őket a főkülügyér, aki valójában egy ezüstszínű mikrobuszra volt kíváncsi, amelyen ez a sajtócsoport majd útra kel. A csak szóbeszédben élt jármű helyett nagyot nyelve figyelte a kopott Moszkvicsot, amelybe öten is belegyűrődtünk, Papp robogóra szállt, az idős Paál Ferenc pedig villamosra.

Randé még elugrott londoni állomáshelyére néhány holmijáért, és már csak a Bankgasséban találkoztunk vele. Az viszont bebizonyosodott: a nyolcas értette és tette a dolgát, s hogy nem tudott több eredményről beszámolni, az már a K. u. K.-kettősön múlott.