Ilyen az ember
A Szovjet fotóművészet a 60-70-es években érthetően nagy érdeklődést kelt Moszkvában. A korszak legjobb fotográfusainak munkáit bemutató kiállítás azt az időszakot dokumentálja, amikor a sztálini terror után valamelyest enyhült az ideológiai nyomás. A levegőnek szabadság és remény szaga volt, és a fotóriporterek a munka és a harc idealizált hőse helyett - a szovjet fotográfia történetében először – az ember, az emberi megnyilvánulások felé fordultak.
A Lumière testvérek Fotográfia Központ három hónapra - november közepéig - a moszkvai metróba vitte le ki a különös atmoszférájú korszak fotódokumentumait. Jelentéssel bíró, sajátságos szerzői stílusjegyeket magukon viselő, emblematikus munkákat adnak közre a kiállításrendezők. Az alkotók zöme moszkvai fotóriporter, vezető szovjet hírügynökségek munkatársa volt. Magas szakmai követelményeknek megfelelő profik, az információszerzés és hírszolgáltatás kemény versenyében edzett harcosok, hazai és külföldi kiállítások gyakori szereplői. Nem szimplán jól, hanem mindenkinél jobban akartak dolgozni.
Új műfajokat és tematikákat teremtettek, kísérleteztek, technikai újításokat alkalmaztak. Riporteri hűségre törekedtek, elvetették a mesterséges beállítást, a pátoszt, a kinyilatkoztatást, a hamis optimizmust – mindazt, ami a megelőző időket jellemezte, értékelték a humort, őszinteségre törekedtek. Felvonulások helyett a hétköznapi élet eseményeit fotózták. Az ő lencséjükben a munka kevésbé hősiesnek látszik, de sokszor megkapó és romantikus.
Népszerű a gyermekkor témája, a kamaszok közvetlensége és keresetlensége az áhított szabadságot jeleníti meg. A gyerekek végre gyerekesek lehetnek: nevetnek, játszanak, mindenféle céltalan, a kommunizmus építésével összefüggésbe nem igazán hozható dolgokat művelnek.
A saját helyiségeiben is bemutatott kiállítás anyagát négy éven át válogatták a Központ munkatársai a szerzők archívumaiból. A metróba leereszkedő utasokat már az előcsarnokban fogadják a különböző reklámfelületekre feltett poszterek. A mozgólépcső mentén elhelyezett fotográfiákat sem lehet nem észrevenni, s végül a metró kocsikban folytatódik a korszakra jól emlékező időseknek, és a vele csak a családi albumokban találkozó fiataloknak egyaránt sokatmondó kiállítás: lehet nosztalgiázni, s lehet ismereteket szerezni arról, milyen volt a való élet nem is olyan régen.
