Illiberális külpolitika

Kansas Cityben az amerikai elnök finom iróniával megjegyezte, hogy Kínának van ugyan parlamentje, de az „valamiképp engedelmesebb”, mint az amerikai kongresszus. A The Economist-interjúban ez a téma úgy jött elő, hogy a kínaiak komoly infrastrukturális beruházásokat (utak, vasutak) hajtanak végre Afrikában – általában nyersanyaglelőhelyek és kikötők között –, és e tekintetben az amerikaiak még akkor sem tudnak velük versenyezni, ha történetesen jóval kevésbé szorulnak nyersanyagimportra, mint Kína. Vajon miért, ha egyszer az Egyesült Államok törvényt hozott az afrikai kontinens gyarapodásának támogatásáról? Az ok egyszerű, a végrehajtó hatalommal szembeni fékek rendszerében keresendő, illetve magában a rendszerben, ahol a pénz fölött nem a végrehajtó hatalom, hanem a parlament rendelkezik. Amely bármikor keresztbe feküdhet az elnöknek.

Ha – most már teljesen függetlenül Afrikától – az ember arra gondol, hogy az Orbán-kormány (illetve maga a miniszterelnök) tetszése szerint és gátlás nélkül szórja a pénzt a legkülönfélébb, szívének kedves, de annál fölöslegesebb célokra, és a birkaparlament szó nélkül mindenre rábólint, akkor nyugtázhatja, hogy Obama akár irigye is lehetne Orbánnak. Õ még Afrikában sem csinálhatja azt, amit akar, mert a The Economist szerint „a kínaiaknak komoly előnyük, hogy nincs kongresszusuk”. (Illetve van: fejbólintó.) Kétségtelen, válaszolta erre Obama, amire kérdezői közbevágnak: „kétségtelen, hogy ön szívesebben lenne diktátor”. Az elnök nevet, és elhárítja. Kínos, de meg kell értetnie a kongresszussal, hogy ahol amerikai cégek nincsenek jelen, ott a résbe benyomulnak németek, kínaiak, indiaiak. Egész életét a képviselőkkel és a szenátorokkal való szüntelen alkudozásban éli le, mert – kötcsei beszéd! – sajnálatos módon Amerikában nincs centrális erőtér, annál több van azokból „a fölösleges vitákból”, amiket a magyar miniszterelnök kivont országunk politikai életéből.

Kínaiak

Kínánál maradva. Obama, finoman utalva a kínaiak kardcsörtetésére a Dél-kínai-tenger szigetei és hajózási útvonalai körül, több délkelet-ázsiai ország, például Vietnam és Malajzia gondját fogalmazta újra azzal a mondatával, hogy „nem akarunk zsarolások áldozatai lenni csak azért, mert kicsik vagyunk”. Aztán szigorúbb hangnemre váltott. „Meglehetősen keményeknek kell lennünk velük (mármint a kínaiakkal) szemben, mert (kiemelés tőlem – A. E.) olyan keményen nyomulnak, amennyire csak tudnak, amíg nem ütköznek ellenállásba.” És: „Nem elég nemzetközi (viselkedési) normákra hivatkozni. Kell létezniük olyan mechanizmusoknak, amelyek lehetővé teszik, hogy kemények legyünk velük szemben, amikor úgy gondoljuk, hogy nemzetközi előírásokat sértenek meg, de azt is megmutatják, hogy hosszú távon ők járnak jól. És ami igaz Kínára, az más feltörekvő piacokra is érvényes (ugyancsak kiemelés tőlem – A. E.).

E sorok írója képtelen szabadulni a gondolattól, hogy ami az Orbán-kormány demokráciadeficitjét illeti, az amerikai elnök ugyanúgy gondolkodik a mi, feltörekvő piacként számon tartott országunkról, mint számos európai (uniós) partnere, akik Orbánékkal szemben kevésnek gondolják a nemzetközi normák megtartásának általuk is vállalt kötelezettségei felidézését, s „keménységet” látnának jobbnak. Még akkor is, ha Obama elismeri: „nincs kétség felőle, hogy egy erőteljes, beavatkozó külpolitika, amely bizonyos elveket, eszményeket vagy nemzetközi szabályokat kér számon, nem olyan hagyomány, amit a legtöbb ország a magáénak vall”.

Mintha – nem tudom, inkább csak sejtem – arra a közönyre akart volna utalni, ami az Európai Unióban Orbánék sorozatos „illiberális” devianciáit kíséri.

Oroszok

Ami pedig Oroszországot, Orbán másik „sztárját” illeti: Barack Obama szerint Putyin azt a „mélyen húzódó feszültséget” testesíti meg, amely térségi problémákat idéz elő. Értésre adta: minden erővel meg kell akadályozni, hogy ezek a problémák eszkalálódjanak, mert ha nem, akkor a nukleáris fegyverek „hirtelen” megint bekerülnek a politikai diskurzusba.
Maga a The Economist – nem egy, az interjúhoz kapcsolódó cikkben – világosan megfogalmazta, hogy nem volna meglepő az eszkaláció, mert Putyin a maga politikai jövőjét egybekapcsolta Oroszország térségi befolyásának megvédésével. (Lásd: Ukrajna.) Itt emlékeztetnék arra, hogy az orosz elnök szerint a XX. század „legnagyobb geopolitikai tragédiája a Szovjetunió felbomlása volt”. Erről a filozófiai alapvetésről sokan hajlamosak elfeledkezni. Márpedig az ukrajnai orosz lázadás tétje nem kevesebb, mint hogy Putyin ne nézze tétlenül az általa felfegyverzett és támogatott rebellisek esetleges vereségét. A The Economist így fogalmaz: az orosz elnök rémálma az, hogy pártfogoltjait leverik, és ő semmit nem kap cserébe. „Inkább vállalja a világ számkivetettjének szerepét.”

Törökök

Végül vesztegetnünk kell pár szót Orbán harmadik „sztárjára”, a bajban levő Törökországra. Annak elnöke és nem csak verbálisan agresszív külügyminisztere – tehát Erdogan és Davutoglu – azt vették a fejükbe, hogy miként Putyin a Szovjetuniót, ők az ottomán birodalmat kreálják újra, ha nem is egészben, de részben. (Ez is párhuzam.) A szomszéd Szíriában meg akarták dönteni Bassár Aszad elnököt, támogatták a szíriai–iraki iszlamista martalócokat, napi rendszerességgel szórják minősíthetetlen átkaikat a korábban barátnak számító Izraelre, Egyiptomban a katonák által megdöntött és törvényen kívül helyezett Muszlim Testvériséget vették pártfogásukba, Gázában meg a Hamász terrorszervezetet. A neoottomán török állam álma egy olyan, általa vezetett szunnita „közösség” volt, amely a Balkántól a Közel-Keleten át talán egészen Közép-Ázsiáig nyúlik. Ez az álom szertefoszlott, de Ankara agresszivitása nem.
És ezen a ponton elérkezünk az „eszmei mondanivalóhoz”. Mint látni – akár Obama elejtett mondataiból is tudni –, az Orbán által felmagasztalt „sikeres” illiberális, nem demokratikus államok nem egyszerűen „elvannak” a maguk demokráciadeficitjeivel, liberalizmusellenességével, hanem agresszív külpolitikát folytatnak. Aki a kettő közötti összefüggést nem látja, vak. (Orbán félresikerült példáitól, Indiától és Szingapúrtól eltekintünk. A minta egyikre se érvényes, arról nem is beszélve, hogy India példamutató demokrácia, Szingapúr meg – a szó gazdasági értelmében – a világ messze legliberálisabb gazdasági csomópontja.)

Még csak az hiányzik, hogy ránk süssék ugyanezt a bélyeget. Habár Romániában már megtörtént. Egy befolyásos kormánypárti (szocdem) képviselő annak a nézetének adott hangot, hogy az erdélyi magyar „szeparatizmust” (autonómiakövetelést) Oroszország támogatja. Putyin így nemcsak az ukrajnai orosz szeparatizmus pártfogója, hanem az erdélyi magyaré is. A vita elvadul. Tudnivaló, hogy a moldovai orosz szeparatizmust (Transznisztria), amely nem törekvés, hanem létező valóság, az oroszok megszálló csapatokkal immár húsz éve támogatják, de Erdély bevonása a képletbe új elem. És ha néhány mozaiklapocskát összerakunk – Putyin és Orbán barátsága, Oroszország térségi ambíciói, Orbán szüntelen papolása a Kárpát-medencei magyarság közösségi létéről (ami nem más, mint bujtatott irredentizmus), a kettős állampolgárság és az autonómia egybekapcsolásáról, akkor még csak meg se lepődhetünk. Íme egy újabb illiberális államképződmény, amely támadásban van.