Hogyan nyerjük meg a bukott háborút Afganisztánban?
Amerika legismertebb hadászati szakértője, David Petraeus tábornok komoly feladattal néz szembe: alig két hónapja vette át az afganisztáni hadműveletekért felelős nemzetközi erők parancsnokságát, így rá hárul a feladat, hogy Barack Obama számára felmutasson majd valamiféle előrelépést az erőszak dúlta ország rendezésének ügyében. A tábornok 2005 szeptemberében még úgy nyilatkozott, hogy a terror ellen vívott háború leghosszabb hadjárata lehet az afganisztáni. A főtiszttel a Foreign Policy nemzetközi politikával foglalkozó szaklap készített interjút.
A tábornok az Irakban már bevált koncepciók egy részét alkalmazhatónak tartja Afganisztánban is. „Fontos, hogy a hadsereg megvédje és szolgálja a lakosságot – a katonáknak az emberek mellett kell élniük, hogy megóvhassák őket,” mondta Petraeus, aki szerint az iraki tapasztalatokat felhasználva ugyan, ám a gyakorlatban eltérő stratégiát kell majd követniük. Afganisztán történelme ugyanis egészen másképp alakult, az ország nélkülözi a természeti erőforrásokat, más (és egészen szélsőséges) földrajzi és időjárási viszonyokkal bír.
Riporteri felvetésre, amely az amerikai beavatkozást a szovjethez hasonlította lehetséges kimenetelében, a tábornok úgy válaszolt, hogy a két eset közötti különbség lényegi. „Nem csupán az ország biztonságát kívánjuk megteremteni és felszámolni a szélsőséges gócpontokat, hanem egyúttal gazdasági fejlődést indukálni, erősíteni a demokratikus intézményeket, a jogrendszert, az infrastruktúrát és a közoktatást.”
Milyen gyakorlati nehézségekkel szembesül majd az új parancsnok Afganisztánban?
Elsősorban kommunikációs problémákkal. Az országban elképesztően alacsony a televíziókészülékek száma, az írástudatlanság pedig 70-80 százalékos arányt is elérhet egyes tartományokban. Kabulon és a nagyobb afgán városokon kívül az emberek egyáltalán nem is néznek televíziót, mert nincs nekik. Az elektromos hálózat szintén csak a nagyvárosokban kiépített (úgy-ahogy), még egy rádiókészüléket is nehézé találni. A szórólapok és az újság sem alkalmasak médiumnak az általános analfabétizmus miatt.
Petraeus tervei között ezért az szerepel, hogy a törzsi vezetőkön keresztül próbálja megszólítani a lakosságot, illetve a kevés meglévő rádióállomások lehetőségeit igyekszik majd kihasználni.
A tábornok nem bocsátkozott találgatásokba a hadműveletek lezárása és a kivonulás dátumát illetően, leszögezte ugyanakkor, hogy a békét nem lehet kikényszeríteni. „Az iraki tapasztalatok egyik legfontosabbika az volt, hogy nem lehetséges úgy letörni egy összetett, komoly infrastruktúrával rendelkező lázadást, hogy annak résztvevőit mind megöljük vagy bebörtönözzük. Afganisztánban (csakúgy, mint Irakban) az lesz a kihívás, hogy kitaláljuk: hogyan csökkenthető lényegesen azok száma, akiket meg kell ölni vagy el kell fogni. A megbékélésre jóval nagyobb az esély, ha az erő pozíciójából tárgyalva bizonyos csoportok számára vonzó okokat tudunk felmutatni, hogy váljanak a probléma részéből a megoldás eszközévé.”
Petraeus arra is emlékeztetett, hogy manapság a szélsőséges fegyveres csoportok minőségileg különböznek az elmúlt egy-két évtizedben tapasztaltaktól. „Ma a szélsőségesek médiakülönítményei toboroznak, buzdítanak, kiképeznek az Interneten – forrásokat készítenek és megosztják egymással a tapasztalataikat a hálón. Az öngyilkos merényletek és a járműbe rejtett pokolgépes támadások veszélye nagyobb. Úgy tűnik, az autóba rejtett bombák lettek a modern lázadók precíziós fegyverei. Habár a lázadások többsége tartalmaz vallási elemet, a tálibok természete példa nélküli: nem néztünk szembe hasonlóval az elmúlt évtizedekben.”
