Harc az azeri gázért

Szijjártó Péter azt mondta, hogy a bakui szándéknyilatkozattal – amely közönségesen szólva se pénzről, se paripáról, se fegyverről nem rendelkezik egyelőre, a megvalósíthatósági tanulmányoknak csak most látnak neki – „nagyon komoly lépést tettünk az unió keleti felének energiafüggetlensége felé”.

Központi szerep

Ha Gyurcsány túlzásnak mondta azt a fölvetést, hogy Orbán a maga aláírásával voltaképp a Nabuccóba „rúgott bele”, Szijjártó szavaira is ugyanez a minősítés áll. Tudniillik az unió keleti felének az AGRI-ban részes két országa közül az egyik – Románia – összes gázfogyasztásának körülbelül ugyanolyan hányadát (nyolcvan százalék) fedezi saját erőből, mint amilyen hányadban Magyarország függ az orosz gázszállításoktól. A román függetlenség tehát éppúgy adott, mint a magyar függőség.

Némiképp elébe menve a dolgoknak, nyugtázhatjuk, hogy a román érdeklődés a cseppfolyósított azeri gáz iránt eredendően más természetű, mint a magyar: keleti szomszédunk uniós pénzből (!) remél lefejtő terminált építeni Constantában, amely aztán fogadóképes lesz nemcsak az azeri eredetű, hanem mindenféle cseppfolyós szállítmányra. Szijjártó – noha arra nézve sem tudni semmit se, hogyan jut el a gáz Constantából Aradra (az Arad–Szeged-vezeték már megépült) – már „magyar elosztó központot” vizionált, holott a sokszínű befogadóképességgel éppen Románia kíván az lenni. Neki, mint mondottuk, velünk ellentétben nem maga a gáz kell, hanem a központi szerep. Efelől Tudor Serban, a román gazdasági minisztérium illetékes államtitkára cseppnyi kétséget nem hagyott.

(Csak a gondolati játék kedvéért: mi van akkor, ha a cseppfolyósgáz-üzletben ugyancsak érdekelt oroszok maguk is terminált építenek a Fekete-tenger partján? Hozzájuk könnyebben eljut az azeri gáz, mint Romániába... És akkor ők lesznek a elosztók.)

A teljes csoport

Szinte egy időben azzal, hogy az AGRI-szándéknyilatkozatot az azeri, a grúz, a román elnök és a magyar miniszterelnök aláírta, lépett egy nagyot a Nabucco-projekt. A hat országot (Németország, Ausztria, Magyarország, Románia, Bulgária, Törökország) tömörítő konzorcium aláírt egy hitelmegállapodást az unió fejlesztési bankjával, továbbá az EBRD-vel és a Világbankkal a csaknem nyolcmilliárdos költség hitelállományának előteremtésére. Ezután a konzorcium vezérigazgatója, az osztrák OMV-t képviselő Reinhard Mitschek azt nyilatkozta, hogy a Törökországból kiinduló új vezeték építése már 2012-ben megkezdődhet, és 2015 végén elindulhat Európa felé az azeri gáz.

Ez a nyilatkozat minden szakértő szerint indokolatlan optimizmust sugall. Arra tudniillik senki sem mer biztos fogadást kötni, hogy azeri (plusz iraki, közelebbről kurd) gáz kerül a kérdéses vezetékbe. Tudniillik 2015-ig a teljes azeri gázexport el van adva. Az a bizonyos, jelenleg még nem termelő, a feltárást illetően brit menedzselésű (BP) Sah Deniz–2 gázmező legjobb esetben is 2016 végén vagy inkább 2017-ben kezd termelni; onnantól évi 16 milliárd köbmétert, ami a jelenlegi termelését megduplázza.

Az ügy azonban máris „foltos”. Tudniillik az azeri diktátor, Ilham Alijev olyan mértékben tett ígérvényeket országa gázexportjának vásárlói felé, amely már az idén felülmúlja az ottani gázmonopólium összes kibocsátását. És ha azt vesszük, hogy a Nabuccónak szóló ígérvény évi 10 milliárd, az AGRI-nak szóló pedig évi 2–8 milliárd köbméterre rúg, plusz a törökök egy, immár aláírt szerződés értelmében évi 11 milliárdot (!) kapnának Azerbajdzsántól, akkor elmondható: már a Sah Deniz–2 kapacitásai is jó előre le vannak kötve. Miközben...

Nos, miközben az oroszok, akik az idén 2 milliárd köbmétert vesznek, azt mondják, hogy képesek és készek jó áron a teljes azeri gáztermelést felvásárolni. Márpedig – egy fillér új beruházás nélkül – az azeri gáz a meglevő vezetékeken, szárazföldön jut el a szomszédos Oroszországba. Az orosz felvásárlásnak egyetlen komoly riválisa van: Törökország, ahová Grúzián keresztül, ugyancsak meglevő vezetékeken át áramlik az azeri gáz.

A Holdban van

Hogy a történet még szebb legyen, mondjuk el, hogy a Nabuccón és az AGRI-n kívül még két projekt számít (a ma még nem létező) azeri gázra. Itt ugyan olyan vezetékekről van szó, amelyeknek a kapacitása sokkal kisebb, mint a Nabuccóé (30 milliárd köbméter) vagy épp a Fekete-tengeren át tervbe vett orosz Déli Áramlaté (50 milliárd köbméter), de a gázüzlet roppant jelentős játékosai állnak mögöttük.

Az egyik projekt a Transzadriai Csővezeték, amely mögött a Sah Deniz–2-t negyedrészt birtokló norvég monopólium, a Statoil, valamint a német E.On Ruhrgas és a svájci EGL áll; a másik az ITGI, amelyet az olasz Edison „szponzorál”. Ezek kapacitása 10 milliárd körül van, végállomásuk Olaszország (Törökország, Görögország, Albánia közbejöttével). Mindkettő jóval előbb megépülhet, mint a Nabucco vagy az AGRI.

Visszatérve még a Nabuccóhoz. Az imént idézett Mitschek úr – ismervén a versenyből adódó nehézségeket – azt mondta, hogy 2015-ben nem a folyó azeri kitermelésből, hanem az azeri „tartalékokból” érkezik majd az uniósnak mondott vezetékbe gáz – ám őrajta kívül e tartalékokról soha senki nem tett említést. Az iraki (kurd) bekapcsolódás embrionálisnál is kezdetlegesebb állapotban van, s noha a Nabucco számít a Kaszpi-tenger túloldaláról jövő türkmén gázkincsre is, annak eljuttatása (egyelőre a tengerpartig sem épült ki a vezeték) „a Holdban van”.

De a történet „csavarjai” ezzel még nem értek véget. Szállongó hírek szerint az Ukrajnát megkerülő orosz Déli Áramlat (amelyben ugyancsak érdekeltek vagyunk) olyan drága, hogy Putyinék akár le is mondanának róla, ha részben vagy egészben rátehetnék a kezüket az ukrán tranzitvezetékekre. Ebben az esetben Ukrajna mint rizikófaktor megszűnne, a megkerülés okafogyottá válna, és az orosz meg a Gazprom által óriási tömegben felvásárolt, reexportálásra váró azeri és türkmén gáz maximális biztonságban jutna el az európai fogyasztókhoz, így hozzánk is.

Viszont ebben az esetben a magyar energiafüggés jottányit sem változna. (Legfeljebb nem kéne félnünk újabb és még újabb orosz–ukrán vitáktól.) Mondjuk azonban ki: megszűnni hosszú ideig nem fog, legföljebb enyhülhet. Ha történetesen a Nabucco is, az AGRI is megépül, és teljes kapacitással működik mindkettő, nekünk – szinte egészen bizonyosan – csak százmillió köbméterekben mérhető mennyiség jut majd.

Ha azt vesszük, hogy ma 10 milliárd körüli mennyiséget importálunk Oroszországból, könnyen kalibrálható, hogy ez a mennyiség optimális esetben is csak 1-1,5 milliárddal csökkenhet. Más szóval: 10-15 százalékkal. Ki kell számítani, hogy az eurómilliárdokat felemésztő és ránk is komoly terhet rakó Nabucco- és AGRI-beruházások arányban vannak-e ezzel a „megtakarítással”. Ha igen, akkor is eloszlatásra vár az a tévképzet, hogy mi a Gazprom gázától megszabadulhatunk.

Igen, jól tette

De az a 10-15 százalék sem lebecsülendő, s talán ezért van igaza Gyurcsánynak, amikor a blogjában azt mondja: igen, Orbán helyesen tette, hogy elutazott Bakuba, Magyarország meg kapcsolódjék be minden „alternatív” projektbe, mert siker esetén a szuverenitása (a választási szabadsága) erősödik.