Ha majd véget ér a járvány – Fekete-Afrika égető teendői
Az Afrikai Kontinentális Szabadkereskedelmi Térség (AfCFTA) az Afrikai Unió 55 tagországa közül 54-et fog össze – a megállapodásból csak Eritrea maradt ki –, és 1,2 milliárd embert érint. E potenciális gazdasági partnernek a népessége tehát Washingtonból nézve is impozánsnak mondható. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a demokrata párti adminisztráció a Trump-kormányzatnál bizonyára jóval nagyobb hangsúlyt helyez majd az amerikai értelmezés szerinti demokrácia érvényesítésére, akkor a kapcsolatok szorosabbra fűzésének esélylatolgatásakor nem tekinthetünk el a fekete kontinens országai között e szempontból is mutatkozó jelentős különbségektől.
Az afrikai országok zömében még mindig erős autoriter jelleg tapasztalható. A gyarmati sorból többnyire a hatvanas években felszabadult államok vezetői gyenge lábakon álló gazdaságot, etnikai, vallási ellentétekkel szabdalt társadalmat örököltek. Erre az alapra kellett volna felépíteni a demokratikus berendezkedést, ami csak néhány országban sikerült többé-kevésbé.
A német Bertelsmann Alapítvány legújabb tanulmánya, amely az elmúlt évtized második felének 44 afrikai országbeli főbb fejleményeit tekinti át, számos országban súlyos demokráciadeficitet mutat ki. A kontinens autoriterebb államai – Dzsibuti, Egyenlítői-Guinea, Eritrea, Ruanda – alig-alig haladtak előre a demokratikus úton, sőt néhányuk még elnyomóbbá vált. Ugyanakkor Afrika számos, eddig is demokratikusabb országát – köztük Botswanát, Ghánát, Mauritiust, Szenegált, illetve Dél-Afrikát – továbbra is a demokrácia konszolidációjának folyamatai jellemzik.
A helyzet kedvező alakulása egyes esetekben vezetőváltáshoz kötődik, így például Angolában José Eduardo dos Santos elnök helyét Joao Lourenco foglalta el. (Ő egyébként
tavaly megtagadta az Orbán Viktorral való találkozást, mondván, idegengyűlölő és szélsőjobboldali nézetei miatt nem kíván egy asztalhoz ülni a magyar miniszterelnökkel.)
A leglátványosabb előrelépést az elmúlt években Etiópia érte el Abij Ahmed Ali miniszterelnöknek köszönhetően, aki véget vetett az Eritreával húsz éven át vívott háborúnak. A Nobel-békedíjjal kitüntetett, 44 éves politikus reformintézkedésekbe kezdett: szabadon engedték a fogva tartott ellenzéki politikusokat és újságírókat, megnyitották a külföldiek előtt a hazai piacot, törvénnyel biztosították a nők jogait. A 110 milliós ország jó hírét azonban az utóbbi hónapokban alaposan beárnyékolta a Tigré tartományban alkalmazott erőszak.
A helyzet ugyanakkor drámaian romlott, csorbultak a demokratikus értékek – például a szólásszabadság – Zimbabwéban, ahol tavaly az üzemanyag- és élelmiszerárak emelése miatti tömegtüntetésekre adott válaszként a kormány korlátozta az internetszolgáltatók online tevékenységét, elejét véve az információk áramlásának. Az Afrika déli részén található országban a hatalom nemcsak a kritikus hangokat hallgattatja el, hanem a tömegtájékoztatásban is egyoldalúság mutatkozik.
Aggasztó jel, hogy a kontinens egyik legfontosabb országában, Kenyában egyre inkább kiüresedni látszik az afrikai mércével mérve korábban egészen figyelemre méltó eredményeket elért demokrácia. Az egykori brit gyarmat újabb lépéseket tesz a centralizáció felé, és ez rávilágít az önkényuralmi törekvések erősödésére. Uhuru Kenyatta elnök lényegében megszüntette a tartományok döntési szabadságát számos szakterületen, például az egészségügy, a közmunkák, a szállítás és a közlekedés irányításában. Ez ellentétes a 2010-es kenyai alkotmány szellemével, amely regionális önkormányzatokat hozott létre a demokratikus elszámoltathatóság előmozdítása érdekében, egyes hatásköröket átruháztak helyi szintre.
Kenyatta nemrégiben a főváros, Nairobi 5 milliárd dolláros fejlesztési tervével rukkolt elő. A beruházás 250 ezer embernek adna majd munkát és otthont. A terv azonban sokak szerint csak újabb lépés az elnök hatalmának bebetonozása érdekében. Az elnöki dinasztiához köthető nagyvállalkozások felhizlalása már eddig is jelentős bevételeket biztosított az államfő családjának: elég, ha csak arra a két építőipari cégre gondolunk, amely megfizethetőnek mondott lakások építésébe kezdett. Az államfő egyik legutóbbi rendelete értelmében több, eddig jobbára független intézményrendszer elnöki felügyelet alá került, ideértve az igazságszolgáltatást is. Az országot vasszigorral irányító Kenyattát a hatalomhoz hűséges rendvédelmi szervek szolgálják, és olykor brutálisan lépnek fel a rendszer bírálóival szemben.
Afrikának, annak érdekében, hogy vonzó partner legyen a külvilág számára, először is ki kellene emelkednie a korrupcióból, a politikai válságokból, az etnikai villongásokból és polgárháborúkból. Ezen túl azonban az infrastruktúra fejletlensége és a munkaerőpiac egyensúlyhiánya is súlyos hátráltató tényező. Tekintettel a rohamosan növekvő népességre és a gyors urbanizációra, korszerűsíteni kell a kontinens agrárfeldolgozási kapacitását ahhoz, hogy elegendő élelemmel lássák el a lakosságot.
Noha a munkaerő több mint 50 százaléka a mezőgazdasági szektorban dolgozik, Afrika évente így is 72 milliárd dollárnyi élelmiszer- és mezőgazdasági terméket importál.
Az AfCFTA sikeressége elsősorban azon múlik, hogy Afrika mennyire képes diverzifikálni az exportját, illetve növelni termékei minőségét. Egyes szakértők a világjárvány után olyan gyors globális kilábalásra számítanak, amely javára válhat a fekete kontinensnek is. Alapkezelő cégek számításai szerint a magántőke példátlan mobilizálása itt is gazdasági növekedést hozhatna, munkahelyeket teremtene, infrastruktúrát fejlesztene és jobb szociális szolgáltatásokat eredményezne. Több elemzés szól arról, hogy ha a Biden-adminisztráció ösztönözni óhajtja majd ezt a fejlesztést, abban kiemelt szerepe lehet a Millennium Challenge Corporation (MCC) elnevezésű, innovatív támogatást nyújtó ügynökségnek, amely a globális nyomor felszámolását célzó programokon dolgozik.
Afrika jelenleg főképp az ásványkincseinek – gyémánt, arany, kobalt – köszönheti bevételeit. Az ebből származó források jelentős részét azonban katonai kiadások emésztik fel, és a hosszú távú gazdasági növekedéshez szükséges beruházások kihasználtsági foka az ingatag politikai viszonyok miatt alacsony. A jövőt nagyrészt az határozza meg, hogy ezen sikerül-e változtatni, és a fegyverek beszerzése helyett a stratégiai fejlesztést szolgáló beruházások válnak-e dominánssá.
A cikk a 168 Óra hetilap 2020. december 9-i számában jelent meg.
