Falklandi csetepaték
„Képtelen vagyok megérteni, miért háborúzik egymással két szövetségesünk néhány fagyos szikláért.” Ezt Ronald Reagan amerikai elnök mondta 1982 áprilisának elején, amikor Argentína és Nagy-Britannia harcba szállt a Falkland-szigetekért. Az isten háta mögötti területért egyébként az újkor hajnala óta csatáztak spanyolok és franciák, britek és argentinok. A vélhetően utolsó háború után a briteké maradt a fagyos szigetcsoport a maga mindössze háromezer lakójával. Ám Buenos Aires az alkotmányába is belefoglalta, hogy igényt tart a területre, és most ismét fenyegetőzik. A sajátos történéseket HELTAI ANDRÁS idézi fel.
A Falkland-szigetek Dél-Amerika csücskénél, a kontinenstől 480 kilométerre terülnek el – délebbre utazva már az Antarktiszra jutunk. A két nagy sziget körül még vagy kétszáz további van, de azokból csak néhányon élnek emberek. Nem csoda, hiszen egész évben zord az idő. Az átlaghőmérséklet 5 fok, másnaponta esik, és szinte mindig hevesen fúj a szél. Termőföld nincs, a megélhetés egyetlen lehetősége – a közelmúltig – az állattenyésztés volt.
Az akkor lakatlan szigetekre 1592-ben bukkantak rá brit hajósok, de csak 1690-ben kötöttek is ki. Az első települést mégis a franciák hozták létre 1764-ben, hogy már két évvel később átadják a kietlen sziklavidéket a spanyoloknak. (A franciáktól a név: a festői breton város, St. Malo után Îles Malouines lett a szigetek neve, a spanyolban aztán Islas Malvinas.) A briteknek tehát először a spanyolokkal kellett megvívniuk, majd a jogutóddal: az önállósult argentinok 1820-ban átvették a terület igazgatását, de brit expedíciós erők tizenhárom évvel később kitessékelték őket.
Az argentinok szerint nem volt és nincs is ott keresnivalójuk a távoli Európából jött gyarmatosítóknak, minthogy megszabadultak ők már a spanyoloktól. Szerintük a britek 19. századi győzelmük után kiűzték az „őslakosságot”, és csak azóta élnek ott, betelepülőkként. Ezzel az érveléssel a gond csak az, hogy hajdan különféle nációk képviselői telepedtek itt meg – köztük argentinok is. Majd két százada viszont az a pár ezer falklandi ember bizony brit eredetű, angolul beszélő protestáns, ők a világ másik fertályán lévő, konszolidált anyaországhoz kívánnak tartozni, nem pedig a viszonylag közeli, de rendre politikai és gazdasági viharokat átélő dél-amerikai államhoz.
A második világháború után Nagy-Britannia ismételten felajánlotta, hogy vigyék a kérdést a hágai Nemzetközi Bíróság elé, Argentína azonban erre nem volt hajlandó, s inkább az ENSZ-hez fordult, amely határozatában tárgyalásokra ösztönözte a feleket. Nagy-Britannia akkortájt sorra adta fel gyarmatait, így elvben adott volt a lehetőség a Falkland-szigetek elszakadására is.
A munkáspárti kormányok készen is álltak volna erre, de arra már nem, amit Buenos Aires igényelt: hogy ismerjék el Argentína teljes szuverenitását. Miután a szigetlakók britek, kapjanak autonómiát – mint például a finn Åland-szigeteken élő svédek –, javasolta London, ám ezt Argentína utasította vissza.
Az akkori brit vélekedés szerint a távoli szigetek csak felesleges anyagi terhet jelentettek. Ezért mindvégig tárgyaltak a megoldásról a legendás Evita Peronnal csakúgy, mint az őt követő katonai rendszerrel. Thatcher asszony egy hongkongi típusú megoldást támogatott, s a britek visszahívták hadihajóikat a térségből. A közép-amerikai felkelések idejében jártunk, amikor Washington, „lágy alsó felét” féltve, feloldotta a terrorral kormányzó argentin katonai rendszer elleni fegyverszállítási tilalmat. A tábornokok pedig úgy gondolták: ha ők partra szállnak, ilyen előzmények után a britek nem állnak majd ellen.
A támadást a britekkel vívott 1832-es harcok százötvenedik évfordulójára tűzték ki. Nagyon kellett a látványos hadművelet és a győzelem, hiszen gazdasági összeomlás szélén állt az ország és vele a sokszoros gyilkos junta. Az első argentin katonák 1982. április 2-án hajnalban szálltak partra. A meglepett London Reagan elnök segítségét kérte, de ő hiába győzködte Galtieri tábornok államelnököt, már nem volt visszaút. Egy tizenkétezer fős haderő özönlötte el a szigeteket, jelentős légi és tengeri támogatással. A kis létszámú brit helyőrség néhány óra után feladta a reménytelen ellenállást, és 3-án reggel már argentin zászló lengett a kormányzói palotán.
A megszégyenített britek nagy feladat előtt álltak. Tán meglepő, de a nemrég még világhatalomnak számító birodalomnak egy sor utasszállító hajót kellett bérelnie, hogy eljuttassa katonáit a világ végére. Igaz, ezek az erők jó kiképzést kaptak: ellentétben a trópusi klímához szokott argentin sorkatonákkal, a hivatásos brit harcosok a hűvös Norvégiában is gyakoroltak – arra az esetre, ha a szigetekre szállított NATO-csapatok északon szálltak volna harcba a támadó szovjetekkel.
De míg a gyors hadihajóknak is legalább két hétbe tellett, amíg elérték a célt, a bombázók hamarosan megjelentek a szigetek fölött, mégpedig bonyolult logisztikával. Ahhoz ugyanis, hogy az óriási távolságot áthidalják, az akkori gépeket egész üzemanyag-szállító rajnak kellett követnie, hogy a bombázókat, majd egymást ismételten feltankolják a levegőben. A művelet központja a félúton lévő brit Ascension szigetén volt, ahol a világháborúban is kulcsszerepet játszott amerikai katonai reptér működik.
A cikket teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra legfrissebb számában.
