Erdélyben nem alamizsnát várnak a magyar kormánytól

Nyílt levelet írtak erdélyi magyar értelmiségiek, amelyben arra hívják fel a figyelmet, hogy léteznek „másként gondolkodók” is a határon túl. Azt írják, „az erdélyi magyarság sokszínű, vannak köztük baloldaliak, liberálisok, zöldek, konzervatívak, határozatlanok. Azzal, hogy csupán egyetlen párt szavazótáborának tekintenek minket, csak erősítik a határon túli magyarság negatív megítélését. Ezen változtatni kell, és a változáshoz dialógusra, szabad nyilvánosságra és kölcsönös tiszteletre van szükség”. Gáspárik Attilával, a petíció egyik kezdeményezőjével, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójával beszélgettünk.

Miért pont most érezték úgy, hogy meg kell szólalni?

Ennek természetesen köze van a közelgő magyarországi választásokhoz. Szeretném azt hinni, hogy egy 12 éves fejlődéstörténet végén vagyunk, és ezért szeretném a gyerekeimnek majd utólag elmondani, hogy én legalább megpróbáltam normális hangokat a közösségbe elhelyezni. Ennyire tellett. Azért szólaltunk meg most, mert most látunk egyrészt lehetőséget arra, hogy valami változni fog. Másrészt meg nem titok, hogy roppant feszültséggel tölti el az itteni emberek egy részét az, hogy semmilyen alternatívája nincs a jelenlegi hatalomnak a határon túli kérdéseket illetően. Nem halljuk azt, hogy a hatalomra készülő ellenzék mit fog csinálni. Itt az elmúlt 12 évben olyan infrastrukturális befektetéseket hajtottak végre, amelyek nem fognak működni a magyar kormány támogatása nélkül. És itt már többezer határon túli érintett ezekben a kérdésekben, és azért az is érdekelne, hogy velük mi lesz. Mondok egy példát: a Sapientia Erdélyi Tudományegyetem, amely mindenféle egyeztetés nélkül született, legalábbis sem a helyi politikai erőkkel nem tárgyalt a Fidesz annak idején, sem pedig a felsőoktatásban részt vevő emberekkel, hanem egyszerűen pénzből megoldott egy olyan kérdést, amin nagyon sokat dolgoztunk előtte, és teljesen hamvába hullt minden intézményfejlesztési tervünk annak idején. (A Sapientia a magyar kormány által létrehozott és fenntartott erdélyi egyetem - a szerk.) Velük mi lesz, ha egy új kormány jön?

Azt gondolja, hogy ha Magyarországon kormányváltás lesz, egyszerűen nem fog többé pénzt kapni a működésre a Sapientia?

Nem, ezt én nem gondolom. De ha adnak, hogyan fognak adni? Úgy ahogy eddig? Az egyház fogja eldönteni az oktatás menetét? Nagyon rossz emlékeink vannak erről. Én magam is tanítottam ott, és egyszer csak menesztettek, mert a püspöknek nem tetszett, hogy engem felkértek tanárnak. Nem szakmai kérdés volt. Egyszerűen csak azért nem taníthattam ott, mert azon kisebbségiek közötti kisebbséghez tartozom, akik néha elmondják azt, hogy mit gondolnak a világról. Ezt ma nálunk büntetik.

Az nem volna jó, ha ugyanúgy folytatódna minden, mintha nem történt volna semmi. Rengeteg ilyen apró mozaik van, óriási a megosztottság az erdélyi magyarságon belül is, és begyűrűzött ide is a „magyar modell”. Megértük, hogy többször azzal vádolnak, nem is magyar az, aki nem szereti Orbán Viktort és a Fideszt. Történt egy hatalmas napközifejlesztési program, ami gyönyörűen néz ki, de nem tudjuk, hány gyerek van. Tudjuk, hogy a szaporulat negatív irányú, valószínű, hogy nem lesz kivel feltölteni ezeket a napköziket, de kérdezem én: ha egy kétezres település Erdélyben nem tud saját maga egy napközit se felépíteni, akkor mit keresünk még a Földön? És erről a fajta munkáról szoktatott le az elmúlt 12 évben bennünket a magyar kormány, hogy mi megkeressük magunknak a lehetőségeket, és amikor már nem megy tovább, akkor jöjjön a magyar kormány és segítsen. Ha fel tudjuk húzni az épületet, akkor ő hozza a bútort, mert arra már nem tellett. Amikor azt várjuk, hogy cakk-pakk az egészet fizesse a magyar kormány, amiért hűség jár cserébe, ezt én nem tudom elfogadni. Mert én nem azért maradtam itt, és nem azért élek Erdélyben, mert egész nap alamizsnát várok. Ha hokipálya lesz, akkor hokizni kell nekem menni, ha néptánctábor lesz, akkor néptáncolnom kell? Én akarom eldönteni, hogy az identitásomat mikor, hogyan tudom megélni, és ebben segíthet nekem a magyar kormány, de ne ő mondja meg, mit KELL csinálnom a segítségért cserébe. Ezért gondoltuk úgy, hogy megszólalunk, és megnézzük, hogy hányan csatlakoznak.

Az is közrejátszott ennek a megírásában, hogy Erdélyben érezhető az eltolódás a Fidesz felé?

Természetesen. Az egyház képviselői naponta osztják meg a Facebookon, hogy április 3-án dől el, kap-e még az egyház támogatást. Az apokalipszis egyházi körökben állítólag április 3-án következik be. Fideszes politikusok jönnek folyton Erdélybe, és buzdítanak a szavazásra.

De hát ezek a támogatások, fejlesztések, akár a kultúra, az egyházi élet, vállalkozások vagy a sport területén, érthetővé teszik, hogy odahúznak az emberek, mert onnan jön a pénz, nem?

Jó, de ha a másik oldal meg se szólal, akkor pláne nincs esélye, és akkor lehet, hogy azon a húszezer szavazaton sok fog múlni. Mondok egy érdekességet. Én falun lakom. Jön haza a szomszédom egy akkora belorusz traktorral, hogy még a házamat is el tudná vinni vele. Azt mondja: „Magyarból kaptam”, magyarországi támogatásból, de sajnos nem lehet beíratni a forgalomba, mert nem EU-kompatibilis. Mondom, de hát akkor nem mehet ki a közútra vele. Majd megyek hátul vele, azt mondja. És azért nem írható be a forgalomba, mert környezetszennyező. Mit csinál a magyar kormány? A magyar közpénzt átteszi a magyar határon, amiből fehérorosz traktorokat vesz, amelyek nem helyezhetők forgalomba, ami teljesen ellentmond az Európai Uniós logikának.

Egy Facebook-oldalon azt is olvastam a kommentekben, hogy Önöket megvették kilóra… Ki? Mivel? És mennyiért?

Önköltségen mentem be Kolozsvárra, hogy ezt a felhívást megtárgyaljuk, saját internetes vonalaimat használom, senki nincs mögöttünk. Ha lenne mögöttünk bárki, akkor biztos vagyok benne, hogy legalább valamelyik felelősebb magyar politikus átvette volna az újsághíreket, de még az sem történt meg.

A petíciót csak a Transindex közölte, amelyről azt mondják, hogy egy „liberálbolsi” portál. Miért? Nem próbálkoztak más portálon, fórumon?

Mi egy nemzetközi sajtótájékoztatót hívtunk össze, és szabadon bejöhetett volna bárki. Romániai magyar újságírók nem jöttek el. Magyarországról csak a Mérce képviseltette magát és a Népszava, és nagyon sok román portál is megírta, még a francia RFI is. Hatalmas viták és beszélgetések voltak ezeken az oldalakon, azt láttuk, hogy rengeteg magyar ember románul vitatkozik egymással. És legalább beszélnek egymással. Egy jól megszervezett maffiaközösségben élünk. Mi előbb-utóbb vagy Soros-bérencek, vagy bolsevikok vagy zsidók vagy nem tudom mik leszünk, magyar ember ilyet nem tesz, azt mondják.

Ezt a petíciót értelmiségiek kezdeményezték, és nagyrészt értelmiségiek csatlakoztak hozzá. Lehet-e ennek visszhangja például egy székelyföldi kis faluban, bárhol, ahol a szavazók többsége nem értelmiségi?

Egy nap alatt 300-an csatlakoztak hozzánk, ha nagyon optimista vagyok, azt mondom, ez a szám felmehet 500-ra. Ha ennyi ember a mai körülmények között, amikor nem egyértelmű, hogy mi lesz a választások kimenetele, mégiscsak vállalja a nevét, címét, telefonszámát, azt mondom, hogy nincs elveszve a szabad véleménynyilvánítás. Nagyon sokszor elmondtam, hogy azok között, akikkel én ezt aláírtam, normális demokratikus körülmények között maximum sörözni mennénk együtt, lehet még eggyel közülük elmennék gombászni is. De amúgy nem hiszem, hogy ideológiailag sok közös lenne bennünk. Most viszont olyan a helyzet, annyira nem normális, hogy mi közösen meg kellett, hogy tudjunk fogalmazni valamit. Nagyon sokszor magyarországi „ellenzéki” körökben is azt halljuk, hogy jönnek ide a demeterszilárdok, mert erdélyiek. Igen, jönnek, de könyörgöm, Tamás Gáspár Miklósra, Ara-Kovács Attilára, Dragomán Györgyre, Bartis Attilára, miért nem mondják, hogy erdélyiek? Nem szeretjük mi ezt az állapotot. Egy lakmuszpapír vagyunk. Én csak jelzem, hogy mi van. Én sem megoldást nem tudok, sem azt nem tudom megtenni, hogy elmenjek faluról-falura lármafaként. Itt jönne a média szerepe. Nem az egyszerű ember szintjén van a probléma, hanem azoknak a szintjén, akik nagyon jól éltek az elmúlt 12 évben abból, hogy behódoltak. És akik behódoltak, azok nem az egyszerű emberek voltak.

(Kiemelt kép: Gáspárik Attila, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója. Fotó: Márványi Péter)