Elrabolt iskoláslányok
Bő hónapja annak, hogy egy Lawal Bana nevű úriember, az északkelet-nigériai Borno tartomány Chibok község térségében illetékes állami felügyelője egy hajnalon üzenetet kapott a mobiljára: teherautókon és motorkerékpárokon egy egész terrorkülönítmény közeledik Chibok felé. Bana természetesen tudta, kikről van szó: a Boko Haram nevű szélsőségesen iszlamista szervezet embereiről. Katonákat küldött elébük, ám némi lövöldözés után a nigériai hadsereg egységei kifogytak a lőszerből, és visszavonultak. Boko Haram így rohamozta meg a helyi bentlakásos leányiskolát, és a szó szoros értelmében elrabolt kétszázhetven, 14–18 éves, épp vizsga előtt álló kislányt. Vannak közöttük muszlimok és keresztények is. Azóta se lelik nyomukat, noha amerikaiak, franciák, kanadaiak, izraeliek is segítenek a kutatásban. Korunk egyik legaggasztóbb bűntényéről szól ACZÉL ENDRE írása.
A terroristák ügyesek voltak. Körülbelül abban az értelemben, ahogyan a nácik hajdanán a halálra ítélt zsidókat hitegették. Egyenruhát viseltek, és a hálótermekbe betörve azt kiabálták, hogy „ébredjetek fel, lányok, azért jöttünk, hogy megmentsünk benneteket; katonák vagyunk, ne féljetek, biztonságban vagytok”. Csak páran akadtak a háromszáz bennlakó közül, akikben rossz érzés támadt, és gyülekezés helyett menekülőre fogták. A többség tudott a Boko Haramról, a terrorról, amelyet Nigéria északi-északkeleti tartományaiban évek óta gyakorolt, és szívesen elhitte a „katonáknak”, hogy a megmentésükre érkeztek.
A törvény: saria
Úgy két hét után a Boko Haram főnöke közreadott egy videót, amelyen az elrabolt lányok tetőtől talpig kendőkbe burkolt csoportja volt látható, amint épp imádkozik. És „gyöngéden” elmondta, hogy ő maga (ha minden igaz, Abubakar Shekau) rabjaikat el fogja adni, darabjukat 12 dollárért. Az „eladás” pedig annyit jelent, hogy a lányokat kényszerházasságba lökik, négy fal között fognak élni, s mint igazi muszlimokhoz illik, se tanulás, se szórakozás nem jut nekik, csak a burka meg a szexuális rabszolgaság. Mint Afganisztánban, a tálib rezsim idején, meg mindenütt, ahol a sariát, az óhitű iszlám törvénykezést alkalmazzák.
Mint látjuk, Oszáma bin Láden régen halott, de halottak az illúziók is, hogy az ő likvidálásával a fél világot behálózó iszlamista terrorszervezetnek is vége. Egy fenét. Lehet, sőt valószínű, hogy egyközpontú Al-Káida nincsen már, de annak önállósult láncszemei annál elevenebbek. Újabban különösen Afrikában, a Magrebtől a Szaharától délre fekvő országokon át egészen Szomáliáig. Ami a hatalmas Nigériát, Afrika legnagyobb, közel egymillió négyzetkilométernyi, egyszersmind legnépesebb (170 millió lakos) országát illeti, annak északi felén már vagy öt éve tombol az eredetileg szegénységellenes, a jótékonyságra berendezkedett Boko Haram terrorja. Amit ezen a palettán (akár Irakban, akár Afganisztánban, akár Kasmírban, de még Csecsenföldön is) felmutatni lehet – öngyilkos merényletek, középületekben történt robbantások, keresztény és muszlim előkelőségek, kritikusok kivégzése –, annak valamennyijével büszkélkedhetnek. Bizarr, sőt perverz eleme ennek a történetnek, hogy noha a nigériai biztonsági erők több száz „feltételezett” terroristát öltek meg, valójában a központi kormány, élén Goodluck Jonathan elnökkel hagyja tombolni a Boko Haramot, mert annak tevékenységi területe Nigéria legelhagyatottabb, legszegényebb és a hatalmi elit szempontjai szerint politikailag legkevésbé megbízható (azaz nem Jonathanra szavazó) tartományaira korlátozódik.
Itt remél a Boko Haram egy „igazi” iszlám köztársaságot kierőszakolni, ha másként nem, a lakosság rettegésben tartásával, amit megtehet, mert a nigériai hadsereg – amelynek a közmondásosan legendás állami korrupció folytán szinte semmi sem jut – pontosan annyira hatékony, mint amennyire az a leányrablás alkalmával is bebizonyosodott. Az ország mesés olajjövedelmei (Nigéria a világ tizedik legnagyobb olajtermelője), mihelyt állami bőröndökbe kerülnek, ravasz közbeszerzések révén a kormányzó bürokrata elit zsebében kötnek ki.
Törzsek, nyelvek, hitek
A vita, amelyik a fél világsajtót átöleli, mégsem erről folyik. Hanem arról, hogy miért képes a Boko Haram és a többi afrikai „testvérszervezet” beágyazódni a társadalom egy jelentős rétegébe és miért fejleszti „központi gondolatává” a nők problémáját. Két dolog kapcsolódik egybe. Egyfelől a szegénység, a munkanélküliség, a kilátástalanság; másrészt az üdvtan. Sok-sok fiatal férfi – ők alkotják a Boko Haram magvát is – a nyomor elől való menekülést a tiszta hit olyanfajta olvasatában látják, amely a nők számára nem tanulást, fejlődést, hanem közönséges házi rabszolgaságot ígér. Maga a Boko Haram név is jelzi: „a nyugati oktatás bűn”. Szabadabb fordításban: minden baj forrása a világias életforma, ahol a lányokat iskolázzák, egyetemre küldik, hivatalba helyezik. Jellemző, hogy az ultrakonzervatív Szaúd-Arábiában – ahol viszont gazdagság van –, ha csigaléptekkel is, de az ellenkező irányba haladnak. A sivatagi királyságnak immár van egy miniszterhelyettes-nője.
Természetesen se szeri, se száma azoknak a muszlim hittudósoknak, politológusoknak, akik meggyőzően bizonyítják, hogy a lányrablásnak, a szexuális rabszolgaságba kényszerítésnek az ég adta világon semmi köze a Koránhoz, a próféta tanításaihoz, épp ellenkezőleg; de „lent a terepen” dühös fiatal férfiak százezrei állnak készen, hogy a dolgok első körében a nőket végképp leigázzák, a másodikban meg beindítsák a „szent háborút”, a dzsihádot minden hitetlen ellen. (A Boko Haram hivatalos arab nevében a térítés mellett a dzsihád is szerepel...) Egy ilyen vállalkozásnak Nigériára nézve katasztrofális következményei lehetnek, mert az ország törzsi, nyelvi, vallási szempontból annyira tagolt, hogy lehet valaki muszlim „itt is, ott is”, de hitetlen ugyanúgy. Kérdés, hogy melyik szolidaritás az erősebb: a törzsi, a nyelvi vagy a vallási? Mindenesetre Goodluck Jonathan kormányának illene magába néznie, mert a tolvajlásaival ő maga termeli ki, illetve újra az iszlamista üdvtant. (Ad notam: az Egyesült Államok kormánya is sokáig habozott, amíg „terrorszervezetnek” minősítette a Boko Haramot. Külügyminisztériuma ugyanis éveken át azzal érvelt, hogy a közszolgáltatások nem megfelelő voltában vagy épp hiányában keresendő a bajok gyökere...)
Ám aki Afrikában rossz hírek után néz, annak nem föltétlenül Nigériára kell pillantania. Mert az iszlamista terrort másutt a szó szoros értelmében állami szinten gyakorolják. Például Szudánban. Mit gondoljon ugyanis az ember arról a khartúmi bíróról, aki kötél általi halálra ítél egy terhes asszonyt csak azért, mert keresztény férje oldalán keresztény életet akar élni, és ezért hátat fordított iszlám hitének?
Száz korbácsütés
Ezt a 27 éves nőt Mariam Dzsahia Ibrahim Isaknak hívják. Anyja etióp keresztény, apja viszont szudáni muszlim – volt. Az érvényes szudáni jog szerint muszlim apa gyermeke mindenképp muszlimnak számít még akkor is, ha anyja révén keresztény hitben nevelkedik. Ennélfogva a nőnek egy keresztény férfival kötött házasságát (egyáltalán: a vegyes házasságokat) jogilag el sem ismerik. Isak három napot kapott arra, hogy megtagadja keresztény hitét, s miután erre nem volt hajlandó, bíróság elé állították, ahol megkapta a saria szerint neki kijáró halálbüntetést. Plusz még száz korbácsütést, mert „házasságtörő”. (A bíróság nyilván úgy „gondolkodott”, hogy házasságon kívül esett teherbe, holott keresztény férjétől már egy másfél éves gyereke is van.)
A fél világ háborodott fel a khartúmi ítéleten, nagykövetségek álltak csatasorba, de semmi foganatja nem volt. Reménykedni voltaképp csak abban lehet, hogy Szudánban a hagyomány szerint terhes nőket legfeljebb a szülés, vagy jobb esetben az újszülött kétéves kora után végeznek ki.
Kérdés: ez a történet mennyivel jobb, mint a Boko Haramé?
