Drasztikus változások jönnek a munka világában, a vitákat mi sem úszhatjuk meg

Az alapjövedelem bevezetésének persze van egy kis politikaiprovokáció-szaga is. Történt, hogy Emmanuel Macron egy hagyományos évi konferencián enyhe malíciával szólította fel elégedetlenkedő polgármestereket: „Találjanak ki önök is új dolgokat, újítsuk meg közösen a francia szociális modellt.” A nyolc szocialista megye vezetője, köztük két jelentősé, Gironde-é és Seine-Saint-Denis-é is visszapasszolta a labdát

A nyílt levél érvrendszerén aligha lehet fogást találni. „Mi, akik a szociális problémák frontvonalában állunk, a saját bőrünkön érezzük a társadalom mély változásait: a prekariátus (a prekarius, „bizonytalan” és a proletariátus szó elegye – A szerk.) jelenségének terjedését és egyre sokszínűbbé válását, a hagyományos alkalmazotti státuszra épülő rendszer felrobbanását, a társadalmi kötelékek erózióját, a társadalom egyes tagjai önbecsülésének vesztét. Visszautasítjuk az ebbe való belenyugvást, offenzívát ajánlunk inkább: a szociális megújulás politikáját, hogy új irányt adjunk közös társadalmi elképzeléseinknek.”

„Mi kívánunk lenni a társadalom »laboratóriumai«, ahol a holnap megoldásait feltalálják. Vegyítenünk kell a társadalmi elkötelezettséget és a pragmatizmust, a mi feladatunk a lehetséges határainak feltérképezése, hogy megújítsuk a közösségünk alapját képező társadalmi szerződést.”

Az ajánlat célja egyértelmű, kihozni az alapjövedelem eszméjét és gyakorlatát az utópia világából, és bevinni a politika és az abból fakadó társadalmi következmények küzdőterére.

A magyar tapasztalatból is jól tudható, hogy elviekben beszélni az alapjövedelemről nem vezet túl messzire. Az elképzelések annyira különbözőek lehetnek a jövedelem összegét, finanszírozását, a bevezetés módját és minden egyéb tényezőt illetően, hogy csak a gyakorlati kérdésekkel együtt érdemes beszélni róla.

Benoit Hamon elnökjelöltté vált, de pártja elszaboltálta a kampányt

Persze az alapjövedelem meghatározása igen egyszerű: feltétel nélküli jövedelem a társadalom minden tagja számára, hogy minimális megélhetést nyújtson a közösség mindazoknak, akik nem képesek önmaguk fenntartására. Elég régi gondolat, néhol meg is valósult. A leghíresebb a Polányi Károly által is megénekelt Speenhamland-rendszer, amely Berkshire-ben 1795 és 1834 között a bekerítések miatt az éhhalál szélére jutott embereknek juttatott minimális jövedelmet, függetlenül attól, dolgoztak-e vagy sem. Az 1834-es szegénytörvény számolta fel a Speenhamland rendszerét, s hozta el a dologház vagy szegényház (workhouse) nevű borzalom intézményét. Akkor jött el a Charles Dickens által leírt szép új világ, győzedelmeskedett a „tőkés munkaerőpiac”.

A másik történelmi kísérlet a Nagy Francia Forradalom idején játszódott le, a sans-culotte‑ok gyakorlati mozgalma és eszmei mondanivalója képében. Az 1793-as emberi jogi nyilatkozat mondta ki egyértelműen, hogy „a társadalom célja mindenki boldogsága”. A „léthez való jogból” eredt a sans-culotte „szociális követelések” ereje, melyek kiterjedtek az ármaximálásra, a mindenkinek járó kenyérre, később más juttatásokra, a jogra az oktatáshoz és így tovább. Ezeket a forradalmi kormányzat több-kevesebb sikerrel meg is kísérelte teljesíteni.

Mindkét esetben arról volt szó, hogy olyan mélyreható változások történtek a fennálló társadalmi-gazdasági rendszerben, amelyek konkrétan életveszélynek tették ki emberek nagy tömegét. Kortárs ideológusok szerint ma ez a változás a munkatársadalom vége. Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy nem jut mindenkinek munka. Ha nem akarjuk, hogy a munka világából kizárt embertársaink egyszerűen elpusztuljanak, akkor mindenképpen olyan jövedelemforráshoz kell juttatnunk őket, amely független a piactól és a munkától. Ezt pedig egyetlen szereplő tudja nyújtani, az állam. Ez a feltétel nélküli alapjövedelem.

A mostani francia viták éppen azért lehetnek érdekesek, mert erősen gyakorlatiak, a praktikus kérdésekről szólnak. A vita helye persze az elnökválasztási kampány lett volna, de Benoît Hamon viszonylag csekély politikai súlya és a többi jelölt ellenérdekeltsége ezt megakadályozta. Hamon végül szocialistaként elvitte a balhét az addigi kormányázásért, jóllehet azért személyesen a lehető legkevesebb felelősséget viselte. Neki aztán sikerült baloldali programjával megnyerni a Szocialista Párt előválasztását, és elnökjelöltté válni. Pártja vezetése viszont csendesen elszabotálta a kampányát, mert Hamon túl „balos” volt nekik, többek között éppen az alapjövedelem programba foglalása miatt. Most a párt helyi vezetői álltak be az alapjövedelem gyakorlati kipróbálása mögé.

Az alapjövedelem táborának két szélső pólusán az antikapitalistákat és a neoliberálisokat-libertáriánusokat találjuk. Az előbbiek a „munkaérték” végét remélik a kísérlettől, az utóbbiak minden szociális juttatás eltörlését és az állami bürokrácia nagymérvű leépítését.

A két pólus közti mérsékeltek felhívják a figyelmet arra, hogy az alapjövedelem valóban kiválthat, magába olvaszthat bizonyos szociális juttatásokat, azonban a nyugdíjak és különösen a családi támogatások „egyéniesítése” semmiképpen sem kívánatos a fix összegű alapjövedelem keretein belül.

A mostani szocalista tervek leginkább az úgynevezett RSA, vagyis a munkába állóknak a fizetésük mértékétől függően járó aktív szolidaritási jövedelem kibővítése, általánossá és feltétel nélkülivé tétele körül sűrűsödnek. Maga az RSA a francia szociális rendszer régi terméke. Azért kapják a alacsony fizetésű munkába állók, hogy mégis megérje nekik munkát vállalni, s ne a segélyek felé forduljanak. Az erre jogosult franciák 68 százaléka azonban a jelentkezés elképesztően bonyolult folyamatát látva meg sem kísérli az igénylését. Az alapjövedelem tervezett összegéről egyelőre komoly viták folynak, s annyi a valószínű, hogy az összeg az RSA 524 eurójához lesz közelebb, mint a minimálbér 1153 eurós összegéhez. A különböző, erről készülő tanulmányokat értékelik, és a bevezetésről szóló végső döntést a nyár elejére tervezik.

Mindenesetre a munkatársadalom drasztikus változásának korában az alapjövedelemről zajló elvi és gyakorlati vitákat aligha úszhatjuk meg. A hagyományos alkalmazotti státusz egyre kevesebb ember számára érhető el, és mindenki számára ismert a munkatársadalom nagy paradoxona, hogy

minél kevesebbet dolgozunk alkalmazásban, annál kevésbé vagyunk biztosítottak a szociális rendszerben.

A fogyó munka társadalmában értelemszerűen ennek ellentéte lenne a logikus. Ráadásul egyre terjednek az olyan aktivitások, amelyek nem „munkabéresítettek” ugyan, de igen hasznosak a társadalom számára. Ezek „megfizetése” nemcsak az egyenlőség felé tett fontos lépést jelentene, hanem üdvös lenne a közösség számára is.

Ahogy az említett nyílt levél megfogalmazói írják: „Az alapjövedelem nem egyszerűen pénzkérdés, közvetlenül veti fel a polgárok autonómiájának, a munkához való viszonyulásának, társadalomban való elköteleződésének kérdését.”