Brüsszel, mint bűnbak – ez olyan gyerekes

– Képviselő Asszonyt olvasóink jelentős része mint kiváló filmszínésznőt ismeri, holott az 1989-es csehszlovákiai „bársonyos forradalom” alatt és után egyre nagyobb közéleti szerepet vállalt. Mivel vonzotta a politizálás felé?

– Már gyermekként gyakran beszélgettem politikáról édesapámmal, aki szinte felnőttként kezelt. Midőn a magyar forradalomról faggattam, elmagyarázta, hogy mit akartak a kommunisták, mit az oroszok, ki volt Nagy Imre, és így tovább. Máig emlékszem – ő semmit sem titkolt előttem –, hogyan hallgattuk esténként az Amerika Hangját azzal a céllal, hogy értesüljünk a budapesti történésekről. Nos ebben az időben gyökerezik érdeklődésem a politika iránt, röviden: így váltam „Homo politicus”-szá.

– Tevékenységét alapvetően a liberális gondolkodás határozta meg. Pártja, az SDKÚ (Szlovák Demokrata és Keresztény Unió), amelynek eddig képviselője volt a pozsonyi parlamentben, minden szempontból megfelelt elvárásainak?

– Egyértelműen közép-jobbos beállítottságúnak, liberális-konzervatív gyökerűnek vallom magam – és ez valószínűleg nem is változik már. Ezért kellett az elmúlt esztendő végén egy felettébb szükséges lépést megtennem, nevezetesen a pártomat elhagynom. Véleményem szerint az SDKÚ-DS egyfajta regionális párttá változott, eredeti irányvonaláról – néhány populista döntés és kevés reformszerű programprioritás nyomán – letért. Hosszú időn át próbáltam modern kultúrpolitikai programot e pártban keresztülvinni, sikertelenül.

– Ez lenne tehát az oka, hogy az elmúlt hetekben összekülönbözött pártja vezetőivel, majd két SDKÚ-s képviselőtársával együtt a kilépés mellett döntöttek?

– A véleménykülönbségek súlyosan érintették programunkat és magának a pártnak a létét, politikai szervezetét. Végül is parlamenti képviselői irodám működik Besztercebányán, ott, ahol nemrég egy szélsőséges politikus megnyerte a megyei választásokat. Ezt saját magam és a párt vereségeként értékelem. Így hát nyolc együtt töltött év után elhagytam az SDKÚ-DS-t, azonban továbbra is, immár független képviselőként működöm. Támogatóim nagy száma is arra kötelez, hogy folytassam a munkám.

– Ami a közvélemény figyelmét külön is megmozgatta, az a sajtóhír volt, hogy Ön fontolóra vette közeledését, netán csatlakozását a Bugár Béla vezette Híd-Most párthoz. Mennyiben helytálló ez, és amennyiben igaz, mi váltotta ki a rokonszenvét e – magyarokat és szlovákokat tömörítő – vegyespárt iránt?

– Bugár úrral erről nem beszéltem, ők sem kerestek meg, ez valószínűleg nem is várható, így azután leginkább a sajtó szenzációvadászatáról lehet szó. Maga a Most-Híd érdekes elképzelés, s majd meglátjuk, hogyan alakul, mit eredményez küzdelmük a Magyar Közösség Pártjával a szlovák elnökválasztás kapcsán (az MKP Bárdos Gyulát, a CSEMADOK elnökét indította, míg a Híd több más mérsékelt jobboldali párttal együtt Pavol Hrusovsky korábbi parlamenti elnököt támogatja,– a szerk.) A magyar kisebbség számos politikusa a múltban rendkívül pozitív hatást gyakorolt a szlovák politika fejlődésére. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a Most-Híd szlovák képviselőinek kapcsolódása magyar képviselőtársaikhoz számomra nem egészen világos. Mindegyikük saját ügyeit helyezi előtérbe – ez még gondot jelenthet e pártnak.

– Jó néhány évvel ezelőtt Ön jelöltette magát az akkori szlovákiai államfőválasztáson. Most miért nem járt el hasonlóképpen, és kit támogat a jelöltek közül a márciusi voksoláson?

– Valóban, 1999-ben független jelöltként indultam, a Civil Szervezetek (NGO) támogatásával. Előzőleg, 1998-ban a parlamenti választásokon Meciart és pártját, a HZDS-t az NGO segítségével sikerült is legyűrni. Bár tudtam, hogy elnökjelöltként nem győzhetek, ámde én voltam nálunk az első nő, aki e posztért harcba szállt. Ideje volt, hogy valaki kinyissa a nők előtt az ajtót e funkció elnyeréséhez. Akkor 250 ezer szavazatot kaptam, néhány évre rá Radicová asszony már egymilliót. 1990-ben én lehettem az első szlovák női nagykövet – a maga nemében egy úttörő... Jelenleg az 1869-ben alapított Zivona, a legrégebbi szlovák nőszervezet elnöki tisztét töltöm be.

– Magyarországon a kormányzati propaganda reggeltől estig azt sulykolja, hogy szinte minden EU-tagországnál jobb teljesítményt mutatunk. A Fico-kormány is ilyen sikeresen működik? Vagy pedig Andrej Dankónak, a Szlovák Nemzeti Párt elnökének van igaza, aki egy tavaly októberi televíziós vitában (TA3 – 2013. október 13.) a nemzeti érdekek szem előtt tartásának pozitív példájaként hozta fel a magyar kormányt. Danko szerint „Orbán Viktor Kelet-Európa legbátrabb politikusa (...) Szeretném, ha nekünk is lenne egy Orbán Viktorunk, aki a szlovákok érdekeit képviselné”.

– Próbálom Magyarország fejlődését követni, egyben tudatában vagyok annak is, hogy Szlovákiában, a leginkább EU-orientált közép-európai államban egyfajta anti-Európa kampány nyer teret. Az új besztercebányai megyefőnök állítólag nem kíván az unió strukturális alapjaiból részesedni, és Fico kormányfő államelnök-jelöltként szintén úgy kezd beszélni az EU-ról, mintha nem is volnánk a tagja. Ugyanezt figyelhetjük meg bővített változatban, Csehországban, nem is szólva a lengyel Kaczynski híveiről. A távoli Brüsszel, mint bűnbak... semminemű felelősségvállalás az EU döntéseiért... nagyon gyerekes ez az egész. És tudom, hogy mekkora veszélyt jelenthet mindez, nem az unióra, hanem a mi politikai fejlődésünkre Közép-Európában.

– Hogyan értékeli a Pozsony és Budapest közötti jelenlegi viszonyt? Ön szerint helytállóak-e azok megállapítások, amelyek szerint ma a magyar-szlovák kapcsolatokra a „hideg béke” a leginkább találó jellemzés (Csáky Pál, az MKP korábbi elnöke fogalmazott így), illetve, hogy az országaink kapcsolatainak fejlesztésében elért egyik legnagyobb eredmény a „pozitív csend”? Ezt utóbbi értékelés Németh Zsolttól, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkárától származik. Ön szerint mi akadályozza az országaink között meglévő problémák megoldását és a normális jószomszédi kapcsolatok fejlesztését?

– E kérdés emlékezetembe idézi legutolsó találkozásomat Antall József miniszterelnökkel. Akkor megkérdezte tőlem, mit lehetne tenni a magyar-szlovák viszony javítása érdekében. Azt feleltem, hogy ha az egyik oldalról nem hagynak fel a trianonozással, a másik fél pedig továbbra is felhánytorgatja a XIX. századi, általa sérelmezett jogfosztásokat, soha nem lépünk előbbre. Ezután elbúcsúztunk. Szívemből támogatom a Visegrádi Együttműködést, ám az nem megy, hogy annak gondolatát egyes országok minden belpolitikai változásnál átformálni igyekezzenek. Annak örülök viszont, hogy a sajtó már nem temeti naponta a V4-et, sőt elismeréssel adózik e csoportnak, respektálja azt. Amíg mi az EU-ban – amelyhez kétoldalú kapcsolataink és a V4 révén egyaránt tartozunk – közös feladatainkat megegyezéses úton nem tudjuk megoldani, addig csak a „hideg béke” konzerválódik, s nem csupán Magyarország és Szlovákia között, hanem Csehország és Lengyelország, ez utóbbi és Szlovákia között. És sajtótámadások nyomán bármikor széteshet ez a „hideg béke” is.