Brazil költő, olasz szerző – Műfüves pályát árult a finom és halálos Altafini

Első diadalmas világbajnokságuk előtt a brazilok Itáliában táboroztak, és játszottak két edzőmeccset is. Az olaszok nemcsak amiatt bámultak, hogy a Fiorentinát és az Internazionalét egyaránt 4:0-ra verték. Azért is néztek nagyot, mert a dél-amerikai csatársor egyik – Firenzében két, Milánóban egy gólt szerző – tagját Mazzolának hívták.

Kiderült: a nem egészen húszéves José Joao Altafinit a valaha volt legnagyobb Torino, az 1949-ben repülőszerencsétlenséget szenvedett legendás együttes leghíresebb játékosa, Valentino Mazzola után nevezték el. Brazíliában már jól ismerték. A vb előtti évben öt gólt szerzett a Palmeiras–Noroeste- (5:2) találkozón, és egy héttel később, 1957. június 16-án már bemutatkozott – csereként, de góllal – a portugálokat 3:0-ra legyőző válogatottban. Ötvennyolc tavaszán pedig főszerepet játszott a brazil futball történetének emblematikus mérkőzésén, amelyen a Santos 7:6-ra nyert a Palmeiras ellen. A Sao Pauló-i találkozón a Santos a szünetben 5:2-re vezetett, ám az ellenfél – nem utolsósorban Mazzola duplájával – 6:5-re fordított, de az utolsó öt percben Pelé pompás partnere, Pepe szintén kétszer csengetett.

José Altafini

Amúgy csak utólag „pelézünk”, mert az ötvennyolcas vb-t a következő tizeneggyel kezdték a brazilok: Gilmar – De Sordi, Bellini, Orlando, Nilton Santos – Dino Sani, Didi – Joel, Mazzola, Dida, Zagallo. Az osztrákok ellen simán 3:0-ra nyertek, első és harmadik góljukat Mazzola érte el. A csatárnégyes a walesiekkel vívott negyeddöntőre (1:0) így módosult: Garrincha, Mazzola, Pelé, Zagallo. Aztán az elődöntőn és a döntőn Mazzola ült a padon, de nem ő járt a legrosszabbul. A legnagyobb vesztes a jobbhátvéd Nilton de Sordi volt, aki öt meccsen át folyamatosan a kezdő tizenegyben kapott helyet, majd a svédek elleni csúcstalálkozóra (5:2) Djalma Santost tette be helyette Vicente Feola szövetségi kapitány. S ha ma a világ megannyi helyén megkérdeznék, ki az a Nilton de Sordi, nem sokan tudnák a választ. (Elvégre alig 536 bajnoki meccset játszott az FC Sao Paulo csapatában.) Djalma Santost viszont – igaz, nem csupán ötvennyolcas beugrásáért – mindenütt ismerik.

Mazzolát Olaszországban rövid időre sem felejtették el: a vb után 135 millió líráért átigazolta a Milan. Az akkoriban grandiózus összeg ellenére manapság, amikor már nyolcvan- – illetve, szavai szerint, „lábanként negyven-” – éves, azt szokta emlegetni játékos-pályafutásáról: „Nekünk volt egy autónk, az épp elég volt, és ha sikerek sorát értük el, a karrierünk vége felé megvehettünk egy házat.” Igaz, azt is hozzáteszi: „Számomra a labdarúgás költészet. A költők pedig nem a pénzért írnak verset.” Szerződtetése külön feltételéül szabták, hogy Itáliában elhagyja a Mazzola nevet, így visszaváltozott azzá, ami volt, Altafinivé. Nem mondhatni, hogy lámpalázasan kezdett: első évadában 28 góllal segítette a bajnoki címhez a vörös-fekete csapatot. Nála többet (31-et) csak az Internazionale argentin légiósa, Antonio Angelillo ért el. Altafini egyébként is erős számokat produkált: első hat európai szezonjában mindössze tizenegy bajnoki meccset mulasztott, és 115 gólt szerzett. Már ötvennyolc őszén bolondultak érte a Milan-szurkolók, kiváltképp az után, hogy a milánói együttes 5:4-re nyert Torinóban a Juventus ellen, és Altafini kétszer „köszönt be” a válogatott Mattrel kapusnak. (Habár az igazi hős az argentin Ernesto Grillo volt, aki a 90. percben szerezte a győztes gólt.) Majd a Milan újabb két ötössel, Altafini pedig két négyessel rukkolt ki hatvanban az Interrel (5:3), hatvanegyben a Juventusszal szemben (5:1).

José Altafini

Ekkor már azt írták róla: „Elődje, Gunnar Nordahl olyan bölény volt, aki erőből összetörte az ellenfél védelmét, de nem volt bársonyos lába; társa, Gianni Rivera pedig kifinomult labdarúgózseni, de nincs igazi gólérzéke. Altafini finom is meg halálos is.” Nordahlnál álljunk meg egy pillanatra, mert a Milanban, majd az AS Romában futballozó svéd csatár mindmáig harmadik a Serie A valaha volt legjobb gólszerzőinek listáján (225 góllal). Az első helyet Silvio Piola (274), a másodikat Francesco Totti (250), a negyediket-ötödiket – holtversenyben – Giuseppe Meazza és Altafini (216) foglalja el.

Utóbbit a magyarok is alaposan megismerték. Kilencszázhatvanban a Török (Lung) – Rajna, Várhidi, Győrvári – Szini, Borsányi – Bencsics, Kuharszki, Szusza, Halápi, Tóth Mihály (Göröcs) összetételű Újpest – édes, jó istenem (!) – 4:2-re győzött a San Siróban a Milan ellen, méghozzá úgy, hogy a vendéglátó együttes Altafini duplájával 2:1-re vezetett. Egy évvel később a brazil csatár egy fokozattal magasabbra kapcsolt, és mesterhármasával a Milan 3:2-re legyőzte a Takács – Szőcs, Dudás, Marosi, Rozmis – Bozsik, Nógrádi – Balogh, Tichy, Komora, Katona (Gilicz) összeállítású Honvédot. A házigazdák csapatában az idő tájt – Altafini és Rivera mellett – olyan futballisták szerepeltek, mint Cesare Maldini, Salvadore, Radice, a svéd Nils Liedholm vagy az angol Jimmy Greaves.

Hatvanegyben Altafini döntő változásra szánta el magát: vállalta, hogy olasz válogatott lesz. Ennek eredendő oka az volt, hogy Brazíliában azokat a játékosokat, akik európai klubhoz szegődtek, nem hívták meg a selecao keretébe. Így maradt le az 1958-as vb-ről a Barcelonába szerződő – majd a Real Madridban is megforduló – Evaristo. „Nem akartam kihagyni az újabb világbajnokságot. Nem én hagytam el Brazíliát; Brazília hagyott el engem” – mondta Altafini, aki az Izraelben vívott vb-selejtezőn debütált a squadra azzurrában. A vendégek dél-amerikai belső hármassal álltak fel: Francisco Lojacono nyolc meccset játszott az argentin válogatottban, majd ugyancsak nyolcat az olaszban; Altafini nyolcat a brazilban, hatot az olaszban; míg az európai aranylabdás Omar Sivori tizenkilencet az argentinban és kilencet az olaszban. A kvalifikációs találkozó váratlan nehézségeket okozott az itáliai csapatnak, a szünetben ugyanis 2:0-ra vezettek a vendéglátók. A második félidőben Lojacono szépített, majd az utolsó tizenegy percben az itáliaiak három gólt szereztek (egyet az egyenlítő Altafini, majd kettőt Mario Corso).

A 4:2-vel szabad volt az út az 1962-es világbajnokságra, de azt a Mundialt az azúrkékek ugyanúgy megemlegették, akár a negyven évvel később Dél-Koreában és Japánban rendezett vb-t. Santiagóban az angol Aston volt az, aki Tedzsonban az ecuadori Moreno. A házigazda Chile elleni találkozón a fair play hazájának méltatlan küldötte már a 12. percben kiállította Giorgio Ferrinit, aki nem akart lemenni, és a santiagói rendőrök vitték le a pályáról. Majd az első félidő hajrájában Mario Davidot is leküldte a buzgó brit, aki azt nem vette észre, hogy Leonel Sanchez lecsapta Davidot. Kilenc olasz tartotta magát a 73. percig, de hármas létszámhátrányban nem volt esélye (2:0). Hogyhogy hármas, még valaki lement? – kérdezheti az olvasó. A válasz: Aston játékelvezetőt nyugodtan tekinthetjük a tizenkettedik chileinek. Jellemző, hogy a BBC kommentátora így vezette fel a találkozó összefoglalóját: „A mérkőzés, amelyet hamarosan látnak, alighanem a legrosszabb, a legszörnyűbb, a legundorítóbb és a legszégyentelenebb a futball egész történetében.”

Az olaszok kiestek, a chileiek – miként 2002-ben a dél-koraiak – a legjobb négy közé jutottak.

A csal(ód)ás nem törte meg Altafinit: a csatár a vb után első BEK-diadalára vezette a Milant. Az első számú európai klubtorna 1962/63-as évadában – csekélység – tizennégy gólt ért el. A címvédő Benficával vívott londoni döntőben kettővel fordított Eusebio dugója után (2:1). E trófeát a Ghezzi – David, Cesare Maldini, Trebbi – Benitez, Trapattoni – Pivatelli, Dino Sani, Altafini, Rivera, Mora összeállítású vörös-fekete együttes május 22-én hódította el, majd napra pontosan egy hónappal később a Milánó díjáért rendezett tornán 4:0-ra legyőzte az aranykorát élő Santost úgy, hogy mind a négy gólt Altafini szerezte. A Világ Kupa három felvonásos döntőjét viszont elvesztette a Milan a Santosszal szemben (4:2, 2:4, 0:1), majd egy mexikói túrán, a Guadalajara elleni 5:4-gyel és persze két góllal – hogyan másként – Altafini elbúcsúzott a vörös-feketéktől.

A Napoli következett, dollárban 480 ezerért. Ő úgy emlékszik, fele fizetésért. „De szabad lehettem. Milánóban este tízre otthon kellett lenni, valóságos kijárási tilalom volt.” Valamit valamiért: kiszámolták, hogy minden egyes gólja 683 761 lírát hozott neki a Milanban. Az első nápolyi meccsén, éppen a Milan ellen, 72 ezer néző tolongott a San Paolo stadionban, nem lehetett elaludni: öt brazil, valamint egy argentin góllal 3:3-as döntetlen született. Altafini, Cané és Sivori iratkozott fel innen, Sormani (2) meg Amarildo onnan. Altafiniért Délen is bolondultak. Hatvanhét szilveszterén egész Itáliát lázba hozta a Torino elleni ollózós gólja (2:2), majd a házibulikon a kislemezére táncoltak, mert akkora sztár volt, hogy korongra énekelhette a La Rosa című bossa novát. De a Napoli nem volt igazi nagycsapat, az egyszemélyes gólgyárban kezdett akadozni a termelés. Amíg Torinóban ki nem találták, hogy át kellene igazolni a korosodó középcsatárt.

Szerződtetését heves viták előzték meg, ám a „minek ide ez az aggastyán?!” kérdést feltevők hamar elhallgattak. A Juve orvosa Altafini érkezése után azt mondta: „Nyolc évvel fiatalabb, mint ahány esztendő a születési bizonyítványában áll.” Bár a korábbiakhoz képest „részmunkaidős” szerződést kapott a Juventustól, mindjárt az első ottani évadában főszerepet játszott a „zebrák” bajnoki címében. Az utolsó forduló előtt a Milan vezetett egy pont előnnyel, ám váratlanul 5:3-ra kikapott Veronában, míg a Juve 2:1-re nyert vendégként az AS Roma ellen, és megelőzte riválisát. Mit gondolnak, ki szerezte a vendégek egyenlítő gólját?

Ugyanaz, aki a BEK döntőjébe is bevitte a Juventust. Sajnos. Mert a legjobb nyolc között úgy nézett ki Újpesten, hogy az olasz csapat szempontjából vége a dalnak. A torinói 0-0 után a Szentmihályi – Kolár, Harsányi, Horváth, Juhász Péter – Dunai III, Tóth – Fazekas, Bene, Nagy, Zámbó összetételű lila-fehérek negyedóra múltán 2-0-ra vezettek, Tóth András akkora gólt rúgott Dino Zoffnak, mint egy ház. Ám Altafini szépített, majd Anastasi egyenlített, és a 2-2-vel a vendégek jutottak tovább. A Juve edzőjéről, a prágai Cestmir Vycpalekről, aki a negyvenes években a torinói klub játékosa is volt, a két dudás játéka után azt írták az itáliai lapok: „Sikerült megoldania az Anastasi–Altafini-dilemmát.” Az elődöntőben Altafini duplázott a Derby County ellen (3-1, a visszavágó 0-0 volt), a döntőben azonban társaival együtt „néma” maradt. A szériában harmadszor BEK-győztes Ajaxtól elszenvedett 0-1-ről azt mondta: „Az amszterdamiak aligha játszanak még egyszer olyan gyengén, ahogyan Belgrádban futballoztak. Tálcán kínálták a győzelmet, mégsem éltünk a lehetőséggel.”

De semmi nem vehette el a góllövő kedvét. Hetvenötben megnyerte a Juvénak a bajnokságot azzal, hogy 1-1-nél a 88. percben az addig listavezető Napoli hálójába küldte a labdát. Tizenhárom perccel azután, hogy becserélték. A Zoff – Gentile, Scirea, Morini, Cuccureddu – Furino, Capello, Damiani – Causio, Anastasi, Bettega összeállítású tizenegy mögött és harminchét évesen persze nem volt különösebb szégyen a kispadon kucorogni. Pláne, hogy még onnan is meghívták a világválogatottba a belga ideál, Paul van Himst búcsúmeccsére. Ilyen társaságba csöppent: Rijsbergen, Van Hanegem, Cruyff (mind holland), Jairzinho, Pelé, Paulo Cesar Lima (mind brazil), Heredia, Babington (mindkettő argentin), Amancio (spanyol), Eusebio (portugál), Rivera (olasz), Sotil (perui). A vendéglátó Anderlecht sem volt piskóta: a támadósor két szélén Van der Elst és Rensenbrink, középen pedig a Vasasból – pontosabban az utánpótlás-válogatottból – „disszidáló” Ladinszky Attila játszott. (Van Himst akkor már hátulról irányított.) Altafini azon a brüsszeli meccsen is bevágott kettőt – Ladinszky szintén –, majd a következő évben visszavonult. „Az újságírók már ötször elbúcsúztattak. Legyen egyszer igazuk!” – kajánkodott. Majd szakkommentátor lett jó néhány tévétársaságnál a Telemontacarlótól a Sky Italiáig. A góloknál rendre így kiáltott fel: „Hihetetlen, barátaim!” E bemondás az évtizedek során ugyanúgy a védjegyévé vált, mint korábban a háló zörgetése, ám hetvenen túl is dolgoznia kellett, igaz, már nem a televízióban. Műfüves pályákat árult, hogy kiegészítse havi 700 eurós nyugdíját.

Ha csak fele úgy értékesítette a szintetikus gyepet, mint annak idején a helyzeteket, akkor a főnöke már milliárdos, és megannyi üres órájában Altafini-videókat bámul valahol a Bahamákon.