Berlusconi perei
A gyanútlan szemlélő akár azt is hihetné, hogy hamarosan maga Olaszország fog bíróság elé állni. Akkor tudniillik, amikor az olasz alkotmánybíróság megsemmisítette a parlament által tavaly elfogadott mentességi törvényt – amely minden peres eljárással szemben védettséget szavatolt a négy legmagasabb közjogi méltóságnak –, Berlusconi e szavakkal zárta rövid televíziós nyilatkozatát: „Éljen Olaszország! Éljen Berlusconi!” Hogy egy hivatalban levő miniszterelnök önmagát éljenezze meg?! Igen, ezt tette, mert eljutott odáig, hogy egyenlőségjelet tegyen személyes és országának sorsa közé. ACZÉL ENDRE írása.
Ellentétben a közhiedelemmel, mentességi törvény Európa más országaiban is létezik. Csak éppen nem alkalmazzák. Nincs miért. Viszont a Berlusconi-féle középjobb koalíció pontosan azért „nyomta keresztül” a parlamenten a szóban forgó jogszabályt, hogy a Főnök folyamatban levő perei közül kettő nyomban meg is szűnjék, illetve jegeltessék. Ezzel a trükkel Silvio kibújt egy megvesztegetési és egy adóelkerülési ügyből. Most mindkét pere folytatódik: ő a vádlott.
Vesztegetésben egyébként – ha csak az ügyészek nem tévednek – különös gyakorlata van. Majdnem húsz éve a híres Mondadori Kiadó tulajdonlásáért vívott bírósági párbajban – ahol is az ellenfél Olaszország másik „médiacézárja”, Carlo de Benedetti volt – lefizette a bírát, akit később ezért elítéltek.
Zsebében a sajtó
Vétkéért egy hosszú évekig tartó peres eljárás lezártával pár nappal ezelőtt bűnhődött csak: családi holdingját, a Fininvestet egy milánói bíró a Benedettinek járó, de elmaradt haszon miatt elképesztő kártalanítási öszszeg, háromnegyed milliárd (!) euró megfizetésére kötelezte. De megvesztegette saját angol adótanácsadóját, David Mills ügyvédet, hogy két ízben is tegyen eskü alatt hamis tanúvallomást a vele szemben indított adóelkerülési perben. Millst ezért az idén februárban négy és fél évi börtönbüntetésre ítélték. Az ügy Berlusconit illető fele még hátravan.
Nos, Itália miniszterelnökének a vele kapcsolatos vádakról az a véleménye, hogy abszurdak, nevetségesek, az olasz ügyészek és bírák „baloldali összeesküvésének” termékei. De ennek az összeesküvésnek, mint az immunitási törvény megsemmisítése fölötti első haragjában mondta, részese „a sajtó 72 százaléka” (a maradék 28 ugyanis az övé...), a közszolgálati rádió és televízió, az alkotmánybíróság, valamint a köztársaság elnöke, a kétségkívül baloldali múltú, ma 84 éves Giorgio Napolitano, aki szándékosan baloldali bírákat nevez ki az alkotmánybíróságba.
Hárem érkezett
Hasonló vádaskodásoktól eddig még az amúgy igen erős olasz szélsőjobboldal is eltekintett, lévén a köztársasági elnöki intézmény – közmegegyezés szerint – „érinthetetlen”. Berlusconi stílusára jellemző, hogy amikor egy televíziós vitában megrótta egy parlamenti képviselőnő, volt (baloldali) miniszter, odavetette neki, hogy „magában még mindig több a szépség, mint az ész”. Az asszony Rosy Bindi (58 éves, ősz hajú) azzal replikázott, hogy „miniszterelnök úr, én egy olyan nő vagyok, aki nem áll az ön rendelkezésére”.
Bindi aligha döfött volna oda ezzel a szófordulattal Berlusconinak, ha az idei nyár nem lett volna tele a miniszterelnök szexbotrányaival. Kiderült, hogy egy Bariból való üzletember valóságos „háremnyi” prostituáltat szállított neki a nyári lakába; a velük töltött kellemes órák és napok eseményeit fénykép- és magnófelvételek őrizték meg. Válaszul a kormányfő nem védekezett, hanem hencegett. Kiszámította, ha azt mondja, hogy mindig is szerette a szép nőket, és soha életében nem fizetett egy fillért se a szexért (egyszóval nincs prostitúció), az kifejezetten jó hatást fog gyakorolni az olasz férfitársadalomra. S lőn. A skandalum egy ponton elenyészett.
A Forbes listáján
Volt idő, amikor Berlusconi ellen legalább egy tucat, finoman szólva is „kemény” peres eljárás folyt. Ám a Lovag (ahogyan becézik) a mai napig büntetlen előéletű. Hol fölmentették, hiszen ragyogó ügyvédei voltak, hol amnesztiában részesült, hol elévültek a bűnei, arról nem is szólva, hogy az ő kormányai módosították megállás nélkül az elévülési szabályokat.
(Olaszországban viszonylag könnyű elkerülni azokat a bizonyos börtönrácsokat. Ha az említett Mills ügyvéd ki tudja húzni föllebbezésekkel 2011 végéig, azaz még bő két évig, egyetlen napot sem kell letöltenie a büntetéséből.) Tény azonban, hogy a mai miniszterelnöknek, aki 15 éve központi figurája az olasz politikai életnek, százhat esetben kellett vizsgálóbírák „figyelmét” lekötnie, és összesen 2500 esetben jelent meg bíróság előtt. Most panaszolta el, hogy ügyvédekre és jogi tanácsadókra az évek során összesen 200 millió eurót költött. (A családi vagyon értékét ma több mint négymilliárd dollárra becsülik, ezzel a Berlusconi família a 70. a Forbes magazinnak a világ leggazdagabbjait bemutató listáján.) Ha olyan ártatlan, mint amilyennek mondja magát, akkor valószínűleg valóban áldozata egy példátlan, a demokráciák életében eddig nem ismert igazságszolgáltatási összeesküvésnek.
Olaszország politikai kultúrája megengedi, hogy Berlusconi pöffeszkedő panaszainak („én vagyok a világtörténelem legüldözöttebb embere”) hitelük legyen. Az is egy kettészakított ország. A polgárság jelentős részében olyan fokú (csak a „dologtalan déliekkel”, az „olasz cigányokkal” kapcsolatos érzelmekhez mérhető) gyűlölet él a baloldallal szemben, hogy ha a választásokon kétszer is győztes miniszterelnök azt mondja nekik: az igazságszolgáltatás akarja elvégezni azt a munkát, az ő megdöntését, amelyre a baloldal széttagoltsága, gyöngesége okán nem képes, akkor bekapják a csalit. A betegesen önimádó kormányfő nem számol, nem is akar számolni azzal, hogy milyen következményekkel jár, ha az olaszok hite még inkább megrendül az igazságszolgáltatás pártatlanságában. Ő arra játszik, hogy honfitársai rég megbékéltek az ország intézményeinek közismert politikai befolyásoltságával. Ahogyan megbékéltek azzal is – különben miért szavaztak volna rá –, hogy a sajtóból, a rádióból, a televízióból ömlik miniszterelnökük saját, házi propagandája, merthogy a médiának csaknem harmada az ő tulajdona.
Olasz tragédia
A perek terhe alatt bizonyosan nem fog összeomolni, még ha kevéssé hihető egyik további hencegése, hogy ugyanis a rá váró eljárások perspektívája „még fel is frissíti”. De az az egymilliárd dolláros büntetés megroppanthatja üzleti birodalmának szívét, a Fininvestet. Ha ehhez hozzávesszük, hogy nemcsak Olaszország üzleti és kulturális elitje, nemcsak uniós partnerei tekintik őt egyre inkább tehertételnek, hanem legerősebb politikai szövetségese, Gianfranco Fini is, akkor végső konklúzióként kimondható: Silvio Berlusconi pozíciója meggyengült.
Ellenfeleivel azonban van egy komoly baj. Tudniillik a szó politikai értelmében nincs Olaszországban ma olyan szerveződés – párt, mozgalom –, amelyik kesztyűt dobhatna a Berlusconi-tábornak. Tőle ez idő szerint – a koalíció felborításával – csak saját partnerei tudnák megszabadítani az országot, ám nekik se potenciális szövetségesük a „túloldalon”, se indíttatásuk új választások kiíratására.
Az olasz politika gyakorlatilag ott van, ahol volt, és nem tegnap óta. Akár történelmi tragédiának is mondható, hogy amikor a kilencvenes évek elején összeomlott az ország addigi, velejéig korrupt rendszere, s jelentéktelenségbe süllyedtek az addig uralkodó pártok, egy olyan ember vette a kezébe Itália sorsának irányítását, aki kormányfői pozícióját a maga sok-sok törvénytelen üzletének a fedezésére használta és használja fel.
