Belarusz: „élősdiek" lázadása

Vasárnap, március 26-án  vagy százan megpróbáltak tüntetni Minszkben, de a rohamrendőrség (OMON) gyorsan felszámolta a gyülekezést. Azért vonultak ki, hogy tiltakozzanak a szombati, úgynevezett Szabadság-nap felvonulásának szétverése miatt.  Azon a megmozduláson pár ezren vehettek részt, s ez komoly tömegnek számít, ha figyelembe vesszük az Alekszandr Lukasenko államában uralkodó rendőrterrort. (A Szabadság-nap egyébként az első fehérorosz függetlenségi próbálkozásra emlékeztet. 1918 márciusában, a breszt-litovszki német-szovjetorosz békekötést követően Minszkben kiáltották ki a Belarusz Népköztársaságot, amely tíz hónapig létezett.) A mostani tüntetés résztvevői is a fehérorosz függetlenséget és a demokráciát éltetve mentek az utcára.

Fotó: MTI/EPA/Taccjana Zenkovics)

A rendőrök legalább százötven tüntetőt gyűjtöttek be és állítottak bíróság elé. Előzetesen letartóztattak két ismert ellenzéki vezetőt, volt elnökjelöltet is. Egy varsói konferenciáról tért haza Vlagyimir Nyekljájev, őt a breszti határállomáson fogták le, Mikola Sztatkevicset pedig három napig tartották fogva a helyi KGB fogdájában. Mind a ketten előzetesen bejelentették, részt vesznek a tüntetésen, amely a fehérorosz nemzeti és függetlenségi tradíciók kifejezésének fő alkalma lett. Ennek jele a fehér-piros-fehér zászló és az egykori litván nagyfejedelemségtől örökölt címer. Ezeket a jelképeket fogadta el a kilencvenes évek elején ismét függetlenné lett Belarusz Köztársaság, amelyeket aztán Lukasenko eltörölt, visszaállítva a szovjet kor állami szimbólumait.

A fehéroroszországi állapotokról, eseményekről a nemzetközi sajtó ritkán számol be. Ritkák persze a mostanihoz hasonló tüntetések is. A március azonban zaklatott hónap volt. A köztársaság több városában tartott spontán megmozdulások világossá tették, baj van a rezsimmel. Nem sokkal korábban hozták nyilvánosságra, hogy az „élősködő életmódot folytatók" és semmittevők elleni fellépés jegyében az állam nagyjából ötvenezer forintnyi adót vet ki azokra, akik az megelőző évben száznyolcvan napnál hosszabb ideig a saját hibájukból nem voltak alkalmazásban. Itt elsősorban azok lehettek érintve, akik külföldön (Oroszországban, a Baltikumban, Lengyelországban) vállaltak alkalmi munkát. Ennek oka általában, hogy Belaruszban nem jutottak munkához, vagy mert nem akartak az ottani nyomott bérekért állást vállalni szovjet típusú munkahelyeken.

Az országban két éve csökken a GDP, a fehérorosz rubel radikálisan leértékelődött. Az ipari átlagbér, ami pár éve még 600 dollár körül volt, mára csak 300-at ér. Az árak viszont szinte világszínvonalúak. Érthető, hogy sokan akarnak külföldön pénzt keresni. A szűkösség arra kényszerítette Lukasenkót, hogy az utóbbi egy-két évben kacér gesztusokat tegyen a Nyugat felé, s azt mímelje, hogy nem követi mindenben Putyin Oroszországát.  Az EU, illetve egyes uniós tagállamok, mint például Magyarország, vagy a Kaczynski irányította lengyel kormányzat kapva-kaptak ezen.

A tucatnyi fehérorosz városban tartott tüntetéseken a felháborodott és becsületükben sértett emberek mentek az utcára. Házilag készített tábláikon magukat „Nem semmittevők”-ként jellemezték. Voltak táblák, amelyek szerint a bürokraták az ingyenélők, s olyan is felbukkant, amely szerint a legnagyobb ingyenélő Drozdiban (ez az elnöki rezidencia) lakik.

A rezsim megrémült, hogy a megszorítások és a szűkösség a kicsiny és elnyomott demokratikus és nacionalista ellenzéket erősítheti, ezért küldte az OMON-t a felvonulókra. A videófelvételek tanúsítják a   rendőrség brutalitását. Denyisz Szadovszkij,  a Szabadság-napi tüntetést szervező kereszténydemokrata mozgalom alelnöke a BBC-nek azt mondta, hogy a fehéroroszok olyanok, mint a partizánok. Amikor veszély van, szívesen visszavonulnak az erdőbe. De – magyarázta a váratlan tömegmozgalmat – 300 dollárból még a partizán sem tud megélni. Szvetlana Alekszijevics, Belarusz irodalmi Nobel-díjasa a Szabadság Rádiónak adott szinte kétségbe esett nyilatkozatot.  A kormányzat – állítja – megdöbbentően rugalmatlan és süket. Nem érti, nem jut el hozzá, hogy a társadalom változást akar. A hatalom képtelen modernizálódni, alkalmazkodni a korhoz. Ehelyett letartóztatásokkal válaszol. Az erődemonstráció már nem sokáig hat az emberekre, véli az írónő. Alekszijevics akkora robbanástól tart, amekkorára senki sem számít, és amekkorát senki nem kíván. „A robbanás mindig vért jelent” – jósolja a Minszkben élő irodalmi  Nobel-díjas.