Banánköztársaságok az Európai Unióban?
Négy évtizeddel ezelőtt a Közép-amerikai Közös Piacot kutattam, amely – az európai integráció példáját követve – a fejlődő országok közötti gazdasági, intézményi, sőt politikai együttműködés legsikeresebbje volt. Aztán 1970-ben a sors(olás) úgy hozta, hogy a futball-világbajnokság selejtezőjében szembekerült egymással a csoport két tagja, Honduras és El Salvador. A mérkőzés botrányba fulladt. Fegyveres konfliktus, kisebb háború tört ki a két ország között. Ezzel hosszú időre befellegzett a regionális integrációs elképzeléseknek, holott valamennyi tagállam jól profitált a szabad kereskedelemből, a tőkemozgásból, és számos jel mutatott arra, hogy véget lehet vetni a „banánköztársasági” körülményeknek.
Mindez a legutóbbi – részleteiben lapzártánkig még kiderítetlen – dunaszerdahelyi események kapcsán jutott eszembe. Különösen a 2004. évi EU-csatlakozás óta rendkívül dinamikusan bővül a magyar–szlovák kereskedelem. Sőt, 2007-ben Szlovákia vált az új tagállamokba irányuló magyar kivitel legfontosabb piacává. 2008 első hét hónapjában – éves szinten mintegy 25 százalékos további bővüléssel – majdnem kétmilliárd euróra rúgott a magyar export, ebből kiviteli többletünk 411 millió volt, ami nemcsak a magyarországi termelő vállalatok teljesítményére, de a bilaterális kereskedelemben tükröződő versenyképességi különbségekre is utalni látszik. Mert igaz, hogy nagyrészt magyarországi multik exportáltak Szlovákiába, de miért nem tudták ezt hasonló sikerrel megtenni a Szlovákiában is megtalálható nemzetközi vállalatok a magyar piac irányában? Szlovákia a magyar tőkekivitel egyik meghatározó terepe (jóval több mint egymilliárd eurós öszszeggel), fordítva: alig találunk csak szlovákiai vállalkozásokat Magyarországon. Továbbmenve: jelentős szlovákiai (és nemcsak magyar anyanyelvű) munkaerő dolgozik folyamatosan vagy ideiglenesen magyar vállalatoknál. Eközben a magyar munkaadók és „vállalkozók” cégalapítás, autóvásárlás (világosabban fogalmazva: adócsalás) címén érdekeltek a szlovákiai jelenlétban.
Van az éremnek egy másik oldala is.
A Dzurinda-kormány jelentős, ugyanakkor fájdalmas és a szociális kohéziót biztosan nem erősítő, de a társadalom nagy része által elfogadott reformokat vezetett be. Ebből gyors gazdasági növekedés következett, és a nemzetközi tőke fokozott érdeklődése. Arra pedig már senki sem emlékszik, hogy a kelet-szlovákiai ellenkezést igen határozott fellépéssel törte meg a rendőrség, még mielőtt a nagyvilág televíziós társaságai odaértek volna. (Nem úgy, mint nálunk.) A szomszéd sikertörténetét magyarázza az is, hogy egyetlen szlovák vezető sem árulkodott, pontosabban árulta el országát külföldön.
A kétoldalú gazdasági kapcsolatokból mindkét fél profitál. Szélesebb földrajzi körben is (Románia, Bulgária, Ukrajna, Nyugat-Balkán). Erre a növekedésgeneráló, a külkereskedelmi egyenleget alapvetően javító pillérre különösen szükség lehet a következő időszakban, amikor egyszerre kell(ene) a mély recessziót elkerülni, és a magyar gazdaság külső egyensúlyát javítani. De nemcsak alapvető gazdasági, hanem regionális biztonsági, vagyis összeurópai érdekek is az együttműködés erősítésére ösztönöznek, ha kell, kényszerítenek. Az elsőt jó lenne nem veszélyeztetni. A második betartására, ha szükséges, remélhetőleg figyelmeztet az Európai Unió.
Jobb lenne azonban elkerülni, hogy Közép-Európában is „banánköztársaságok” jöjjenek létre. Sajnálatos módon, az elmúlt rövid időszakban több ilyen jelet lehet felfedezni. Nemcsak a kétoldalú kapcsolatokban, de egyoldalú, belpolitikailag motivált, a felelőtlen hatalmi játszadozások kategóriájába tartozó magyar viselkedésben is. Mielőbb szakítani kell ezekkel, még mielőtt a gazdasági visszaesés és a nehezebb életkörülmények megerősítenék a populista, nacionalista, szélsőséges nézetek terjedését.
Mert a „banánköztársaság” alapvetően nem gazdasági fejlettségi/fejletlenségi kategória, hanem viselkedési és tudati. Vagyis fejlettebb országokban is újratermelődhet.
