Balkáni öbölháború
A szlovén–horvát „öbölháború” akár komikus is lehetne, ha a szembenálló felek nem vennék halálosan komolyan. És időről időre, főleg választások közeledtével nem éleződnének ki az ellentétek.
A gyanútlan magyar turista, aki az alig húszegynéhány kilométeres szlovéniai tengerpart gyöngyszemének számító Piránban szeretne jó halvacsorát enni, mondjuk a Pavel nevű éttermek egyikébe téved be. És nem csalódik, mert a tengeri herkentyűk legalább olyan ízletesek, mint a szomszédos Horvátországban. Csak sokkal olcsóbbak. Pedig nagy valószínűséggel a horvát felségvizeken kerültek a horvát halászok hálójába, és a szlovénok tőlük importálták. Szlovénia ugyanis nem tud hozzáférni a mélyebb, nemzetközi vizekhez. Nincs kijárata. Minden lehetséges megoldás a horvát vizeken keresztül vezetne. Ez a szlovén–horvát „öbölháború” lényege, amely – tekintettel arra, hogy egy parányi tengerrészről van szó – akár komikus is lehetne, ha a szembenálló felek nem vennék halálosan komolyan. Már évtizedek óta.
Minden valamikor a II. világháború során kezdődött. 1943-ban Tito szlovén partizánjainak parancsnoksága a Dragonja folyó medrének közepét jelölte meg a jövőbeni szlovén tagköztársaság déli határa egyik részeként. Ebben meg is állapodtak egy évvel később a horvát partizánok megfelelő testületével. Megnyerték a háborút, és kitört a trieszti válság. Titóék és az olaszok álltak szemben egymással egészen 1954-ig, amikor is a londoni egyezménnyel a város maradt olasz, a környező terület pedig jugoszláv, azaz szlovén. Így van ez ma is. Közben a Dragonja folyó medre is picit megváltozott a vízszabályozási munkálatok miatt. Ezért a tengeri határ is félrecsúszott.
Túl nagy felhajtás nem lett a dologból, mindaddig, amíg Szlovénia és Horvátország függetlenné nem vált, és a jugoszláv belső határokból nem lettek igazi államhatárok. Ekkor viszont minden csepp tengervíz fontossá vált. Talán nem is annyira a halászoknak, hanem a politikusoknak, akik bármilyen választási kampányban előrángathatták a Pirani-öböl problémáját.
A szlovénok számára a nemzetközi vizekre való egyetlen kijáratot biztosító Pirani-öböl csak akkor vált volna hasznossá, ha nekik ítélik a vízszakasz nagyobb részét a horvátok kárára, akik mindjárt kiszámolták, hogy ezzel hány négyzetkilométert veszítenének. Ezt egyetlen eddigi kormány sem vállalta fel. Az Európa Tanács segítségével 1992-ben született egy átmeneti megoldás, de Ljubljana végül is ezt nem fogadta el, hanem saját magának követelte az egész öblöt.
Ez a felemás állapot (a halászok halászgattak, kerülve a különböző felségjelzésű – olasz, horvát, szlovén – rendőrcsónakokat), majd egy évtizedig tartott. 2001-ben már megint majdnem sikerült megállapodni (szlovénoké a kétharmad, horvátoké az egyharmad), de ezúttal a horvátok makacsolták meg magukat, és nemzetközi döntőbíróság felállítását követelték. Eldurvult a helyzet, a horvát rendőrök zaklatták a szlovén halászokat, a szlovénok kitiltották a horvát halászhajókat a „saját” részükről, fegyveres egységeket rendeltek a térségbe. Az operettbe illő kekeckedés majdnem fegyveres konfliktusba torkollott.
A már EU-tag szlovénok ekkor elővették legújabb ütőkártyájukat, és vétójogukkal évekkel elodázták Horvátország felvételét az unióba. 2009-ben végül az akkori miniszterelnökök (Borut Pahor és Jadranka Kosor) megállapodtak két dologban: a szlovén halászok háborítatlanul használhatnak egy korridort a nemzetközi vizekhez, és a végső megoldás érdekében nemzetközi döntőbírósághoz fordulnak. És persze Ljubljana többé nem gördít akadályt Horvátország EU-tagsága elé.
Az illetékes nemzetközi testület felállított egy döntőbíróságot, amelynek öt tagja van (egy szlovén és egy horvát mellett egy-egy angol, francia és német jogász). Lassú víz moshatja a Pirani-öböl partját is, mert csak mostanra készült el a jogászok jelentése, és idén őszre várták az eredményhirdetést. De beütött a ménkű.
A Večernji list című horvát napilap július 22-i száma a következő szalagcímmel jelent meg: Elveszítjük a Pirani-öbölt? A laphoz olyan hangszalagot juttattak el, amelyen a nemzetközi döntőbíróság szlovén tagja és a szlovéniai külügyminisztérium telefonbeszélgetése hallható. A pártatlanságra kötelezett szlovén tag (Jernej Sekolec) elmagyarázta Simona Drenik külügyi szakmunkatársnak, hogy miként állnak az ügyek (Szlovénia kétharmadot kapna a tengeri részből), és milyen taktikát kellene alkalmazni, hogy a szárazföldi határvitában is „nyerjenek”.
A zágrábi politikai elit egyként hördült fel. Zoran Milanovićnak, a balközép kormány miniszterelnökének sikerült egyszeriben maga mögött tudnia a nemzetet. A száborban (parlament) tartott válságtanácskozáson még a jobboldali ellenzék vezére, Tomislav Karamarko is megjelent, és kezet rázott esküdt ellenségével, a kormányfővel. Mindeddig a felmérések az egyre agresszívabb jobboldal (szélsőségeseivel együtt) győzelmét jelezték előre a néhány hónap múlva esedékes választásokon. Ez a tendencia ugyan az utóbbi időkben egy kissé lelassult, főleg a jobboldali Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) elnökének személye miatt (kommunista, titkosszolgálati múlt stb.), de a HDZ befutónak látszott. A Jutarnji list kommentátora szerint, ha a nemzetközi bíróság nyilvánosságra hozta volna döntését, ezzel megpecsételné a baloldal sorsát, hiszen beigazolódna a jobboldali ellenzék legsúlyosabb vádja: a baloldal nem tudja (vagy nem is akarja) megvédeni a nemzeti érdekeket. A jobboldal elsöprő győzelemre számíthatna.
Ezt hiúsította meg a nyilvánosságra került hangszalag, nagyszerű időzítéssel. Milanović már magabiztosan helyezi kilátásba, hogy Horvátország kilép a nemzetközi döntőbíróságból, mert a folyamat „megfertőződött”. És ezzel ismét esélyt kapott a közelgő választásokon.
Miro Cerar szlovén miniszterelnök is hangosan méltatlankodik, mert a horvátok megengedhetetlen titkosszolgálati eszközökkel fúrták meg az egyeztetési folyamatot. Neki is kell nemzeti összefogás.
A pirani Pavel étteremben pedig továbbra is olcsóbban lehet roston sült „horvát” halat fogyasztani, mint az öböl túloldalán.