Bajban vagyunk, Pisti! – A Stasi nyugati kémje lebuktatta az NSZK-val tárgyaló magyarokat
– Ratkó-gyerek vagyok – mondja Géczi Gábor. Nyugdíjas már. Az NDK-s Magyarok Közhasznú Egyesület rendezvényén vagyunk a Láng Művelődési Házban. Huszonkilenc éve omlott le a berlini fal, ennek apropóján beszélgetünk.
A teremben Horváth István volt hágai, bonni, berlini nagykövet mesél az egykor az NDK-ban dolgozó magyaroknak az 1989-hez vezető útról. Azt mondja, már a hetvenes évek végén világossá vált, a KGST keretein belül Magyarország gazdasági problémáit nem lehet megoldani, az életszínvonalat csak nyugati segítséggel lehet fenntartani. 1980 tavaszán az MSZMP Központi Bizottsága gazdaságpolitikai osztályának fiatal reformerei – köztük volt Horváth is – készítettek egy titkos, hat-hét oldalas jelentést, és
azt javasolták, Magyarország lépjen be az IMF-be, és próbáljanak puhatolózó tárgyalásokat kezdeni az Európai Gazdasági Közösséggel.
Havasi Ferenc KB-titkár elolvasta a papírt, és azt mondta: „ezt az Öreg nélkül nem lehet megcsinálni”. Kádár Jánosról, a párt első titkáráról beszélt, akinek végül elküldték a jelentés egyoldalasra sűrített verzióját. Azzal a széljegyzettel jött vissza, hogy Kádár egyetért az ötlettel. De egy szűk körű egyeztetésen jelezte, ezt az oroszokkal is meg kell beszélnie.
Géczi Gábor a hetvenes években az NDK-ban dolgozott. Azt mondja, autótechnikus szeretett volna lenni. Bár az apja a szakszervezetben dolgozott, mégsem vették fel a technikumba, vetélytársának, aki hasonlóan jól teljesített, szebb volt a pedigréje: apja katonatiszt, ráadásul a Szocialista Hazáért kitüntetést is megkapta. Végül géplakatos lett, aztán megtudta, lehet jelentkezni szakmai gyakorlatra az NDK-ba. 1967-től 1983-ig volt hatályban az NDK és Magyarország között az az egyezmény, amelynek keretén belül magyar fiatalok hároméves szerződéssel az NDK különböző városaiba mehettek dolgozni. Összesen negyvenezren dolgozhattak kint. Géczi Gábor 1971-ben az IFA autógyárban kezdett dolgozni, kapott lakást, négy keletnémet márka húsz pfennig órabért, így három év alatt annyit tudott spórolni, hogy idehaza, 21 évesen vett egy Ladát. Géczinek nem akadt problémája sem a Stasival, sem a német titkosszolgálattal, sem más hatóságokkal. Ám munkatársa belekeveredett egy verekedésbe, s nemsokára megjelent három „bőrkabát” a munkahelyén, és elvitték Potsdamba.
Hogy milyen volt kint az élet? Egy dokumentumfilmből derül ki: olcsó volt a lakbér, mindenhez protekció kellett, még a bútorvásárláshoz is. Sajtószabadság nem létezett, alig volt az embereknek magánéletük, azt tették, amit a kommunista párt akart.
Horváth arról mesél a volt NDK-soknak, hogy Kádár 1980 augusztusában utazott a Krímbe, hogy a reformdolgozat következtetéseit megbeszélje Brezsnyevvel. Az orosz vezető az IMF-et az imperialisták eszközének tartotta, de az Európai Gazdasági Közösséggel való tárgyalásra nem reagált. „Szerintem nem is tudta, mi az” – mosolygott Kádár, amikor hazatért és elmondta Horváthéknak, mire jutott. Így a fiatal gazdasági szakember és Horn Gyula szabad utat kapott. Elsőként a német szocdemekkel kezdtek tárgyalni.
1980 körül a szovjet csapatok éppen benyomultak Afganisztánba, az atlanti szövetség Nyugat-Európába telepítette a közepes hatótávolságú Pershing rakétákat. Feszült volt a helyzet. Horváth István szerint a németek éppen ezért meglepődtek a magyarok kezdeményezésén, azt hitték, csak politikai kalandorokkal van dolguk. Viszont a magyar delegáció azt gondolta, most helyzeti előnyben vannak, hiszen a nyugatiak biztosan támogatni fogják Magyarországot, „így ütve rést a keleti bástyán”.
Az aacheni dóm melletti kocsmában találkoztak a németekkel, nehogy a szovjetek vagy a Stasi megtudja, mire készülnek – mondja Horváth István. Minden sínen volt, amikorra Helmut Schmidt találkozott Kádár Jánossal. Ám az 1982-es tárgyaláson a német kancellár távolságtartó volt, jelezte a magyar első titkárnak, az oroszoknál kellemetlensége lehet az ügyből. Kádár leforrázva ért haza, lefújta a puhatolózó tárgyalásokat. Horváth István belebukott a történetbe, de találtak neki egy hágai nagyköveti posztot.
A nyolcvanas évek közepén aztán az új német kancellár, Helmut Kohl jelezte Kádárnak, hallott arról, hogy korábban puhatolóztak náluk, kérdezte, miért nem folytatják a tárgyalásokat. Kádár utasította embereit, hogy küldjék Bonnba Horváthot, de továbbra is tartani lehetett az oroszoktól, Horváth egy nap telefont kapott Horntól, „családi bajok” miatt azonnal jöjjön haza. Ez virágnyelven azt jelentette, hogy kormányzati vagy politikai probléma jelentkezett. A Margit-szigeten találkoztak. Horn azt mondta neki séta közben:
– Bajban vagyunk, Pisti!
– Mi történt?
– Megbuktunk – mondta Horn, aki akkoriban külügyi államtitkár volt. Előhúzta táskájából nyugatnémet tárgyalópartnereinek feljegyzését, amelyet a titkos egyeztetésükről készítettek. Az iraton a szovjetek és a Stasi pecsétje is rajta volt. Vagyis a nyugatiakhoz beépült egy kém.
Kovács László volt külügyminiszter, aki akkoriban az MSZMP Központi Bizottsága külügyi osztályának vezetője volt, emlékeztet arra, hogy Brezsnyev halála után rövid ideig voltak tisztségben az őt követő pártvezetők, Andropov és Csernyenko. Akkoriban a szovjetek inkább az utódlással voltak elfoglalva. Szerinte az volt a szerencsénk, hogy utánuk Gorbacsov jött, és nem egy korabeli Putyin, mert akkor a magyar reformerek börtönbe kerültek volna.
Rossz helyzetben volt a gazdaság, össze is omlik, ha a titkos tárgyalásoknak köszönhetően német bankoktól nem kapunk egymilliárd márka hitelt.
Grósz Károly pártfőtitkár nem értett egyet a hitelfelvétellel. Vele a fundamentalista baloldal került hatalomra az MSZMP-ben. Grósz a Központi Bizottságba egy hozzá hasonló ortodox figurát akart titkárnak. Horváth István úgy emlékszik, erről Németh Miklós kormányfő beszélte le. A német hitel feltétele ugyanis a reformok folytatása volt.
1989 nyarán a titkosszolgálatok már jelezték, hogy 30-40 százalékkal több NDK-s megjelenése várható Magyarországon. Korábban is sokan jöttek a Balaton mellé, ami a szétszakított Németország találkozóhelye volt. Nyár végére egyre több keletnémetet tartóztattak fel a nyugati határon. A szabályok szerint a tiltott határátlépést be kellett pecsételni az okmányokba. Ez Kelet-Németországban a biztos börtönt jelentette volna. A magyar vezetők ezért döntöttek, csak papírra pecsételnek, amit könnyen el lehet veszteni.
– Nem tudtuk, mi lesz – meséli a budapesti NDK-követség egyik magyar alkalmazottja. Kéri, a nevét ne írjuk le. Látták, hogy egyre több NDK-s menekült gyűlt össze a Zugligeti Szent Család plébánia udvarán, ahol Kozma Imre atya volt a plébános. Mindenütt Trabantok, Wartburgok álltak, az út szélén pihentek az emberek.
A keletnémet nagykövetség emberei nem sejtették, hogy a nyugat-magyarországi páneurópai pikniken valami történhet, a Stasi nem küldött ügynököt az eseményre, és a politikai funkcionáriusok sem utaztak a határ mellé. A követség néhány dolgozója a Sopronban rendezett motoroskiállításon vett részt, de mással nem foglalkoztak. Pedig az ideiglenes határnyitás után mintegy száz NDK-s menekült át Ausztriába.
Szeptember 11-én aztán Magyarország megnyitotta a határait, kiengedte a keletnémeteket Ausztriába. Az NDK-s tömegtüntetések és Gorbacsov látogatása Honeckernél egyértelművé tette: változásokra van szükség. Külső nyomásra végül a német kommunisták jóváhagytak egy új utazási törvényt, amely Nyugatra engedte az NDK polgárait. November 9-én este hatalmas tömeg jelent meg a berlini határon. A határőrök nem tudtak mit tenni, felnyitották a sorompókat. Rövidesen előkerültek a kalapácsok, és a német polgárok elkezdték szétverni a Berlint kettéosztó falat.
Ahogy felgyorsultak az események, mindenki ideges volt az NDK követségen, kapkodtak, nem értették a történéseket. A fal leomlása sokként érte őket, az egyesítés után hazarendelték az ott dolgozókat, és bezárták a követséget. Konténerszámra dobálták ki a leveleket, iratokat, árusították ki a tárgyakat, még a reprezentációs italkészletet is – meséli forrásunk.
Edda Henze, aki a Magyar–Német Társaság képviselője Mecklenburg-Előpomeránia tartományban, egy Odera melletti kis faluban született. Édesapja téeszelnök volt, édesanyja az agrokémiai központban dolgozott. Jelentkezett a budapesti kertészeti egyetemre. Szépen beszél magyarul, azt mondja,
Magyarországon szabadabb volt a világ.
Elsős volt, amikor egy negyedikes társa bejött a kollégiumi szobájukba, és azt mondta neki és társainak, hogy eddig semmi sem jutott el tőlük az NDK nagykövetségre, ezután is így legyen. Nem is volt köztük Stasi-ügynök, mégis féltek: amikor az NSZK-s focista fiúk bulizni hívták őket, nem mertek elmenni hozzájuk, nehogy bajuk legyen belőle. Amikor végzett, Rostockba került, a Gyümölcskutató Intézetben kezdett dolgozni. Lakást kapott, 1986-ban megszületett egyik gyereke, aztán jött a másik kettő, és csak 1989-ben ment vissza dolgozni. A tévében látta, hogy kinyitják a német határt. Havonta járt Drezdába a főintézetbe, úgy döntött, hazafelé megnézi Nyugat-Berlint, ahol még soha nem járt. Megilletődve sétált a nyugati utcákon, nem mert beülni egy kávéra sem.
Decemberben aztán tengerész férjével és három gyerekükkel beültek a Wartburgjukba, és elindultak Hamburgba. A nyugatnémetek integettek nekik, a garázsig kísérték, keksszel kínálták őket. Az NDK-ban egyik napról a másikra minden megváltozott. Minden állampolgár kapott Nyugatról száz márkát. A gyümölcskutatónál megjelent egy férfi, és közölte, betegbiztosítót kellene választani. Nem értették, arra mi szükség van. Nem ismerték a kapitalizmust.
Edda Henze 1990 decemberében megvédte a doktoriját, de utána rövidesen munkanélküli lett. Szerencséje volt, Magyarországról kapott állásajánlatot, taníthatott a kertészeti egyetemen. Amikor hazalátogatott Németországba, azt tapasztalta, hogy vele ellentétben mindenkinek van már saját lakása, mégis mindenki panaszkodik. Nem sírták vissza a régi időket, de sokan nem érezték jól magukat az új világban.
