Az új korszak nyitánya

Fő a stabilitás, hallhattuk napestig. Henry Kissinger, akire minden elnök figyelt, a CNN-nek kevés előrelátást tükrözve arról beszélt, hogy „a bonni vezetés egyidejűleg akar a NATO tagja maradni és önálló politikát folytatni a Szovjetunió, Kelet-Európa vonatkozásában – ám a sok szék között a pad alá kerülhet”. Azt javasolta: vonja vissza csapatait Kelet-Közép-Európából a Szovjetunió és az Egyesült Államok is, demilitarizálják az NDK-t, s biztosítsák Moszkvát, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé. A The Washington Post szerint viszont a hírre, hogy tárgyalnának a Szovjetunióval Kelet-Európa jövőjéről, „erős tiltakozás érkezett nyugat-európai kormányoktól – és kérdések Magyarországtól”.

A másik „guru”, Zbigniew Brzezinski, aki mindig szívesen nyilatkozott nekem, júniusban még így beszélt: „Moszkva kész elfogadni Lengyelországban és Magyarországon az átalakulást mindaddig, amíg az nem vezet nyílt szovjetellenes megnyilvánulásokhoz, a Varsói Szerződés elutasításához. Ilyen esetben beavatkozással kell számolni, ezért a két országnak fenn kell tartania a szövetséget a Szovjetunióval.” (Brzezinski egyébként még 1991 derekán is eltanácsolta Varsót, Prágát és Budapestet a NATO-tól – semlegességet ajánlott.)

Áprilisban tudósítottam először arról, hogy a Bush-kormány kereskedelmi kedvezményeket, hiteleket nyújtana Lengyelországnak és Magyarországnak. Külügyminisztériumi elemzést idéztem, amely szerint „Magyarországnak a gazdasági reformban már a késő hatvanas évekre visszanyúló hagyományai vannak, és előbbre is tart, mint a lengyelek. Nem lehet azonban szó adományokról, nagy hitelekről, mint a hetvenes években, mert azok csak a fennálló helyzetet konzerválták.”

Brzezinski javasolta: állítsanak fel magas szintű nemzetközi bizottságot, amely tanácskozna valamennyi érintett ország kormányával, majd tervet alakítana ki a kelet-európai változások folyamatához. Ez aztán nem érdekelte sem Washingtont, sem az európaiakat.

Bush még áprilisban a sok lengyel lakta michigani Hamtramck városkában fejtette ki, miszerint kormánya „differenciáltan, az adott államok politikai és gazdasági liberalizálásával párhuzamosan” nyújt támogatást. A Nyugat válaszol a kelet-európai változásokra, de csak olyan segítséget nyújt, amely „egészséges gazdasági eredményre vezet”. Közreműködnének a lengyel adósságok átütemezésében, „ugyanakkor Lengyelország a Varsói Szerződés tagja, így nem kerülhet sor a Nyugat biztonságát veszélyeztető lépésekre” – tette hozzá. Majd kijelentette: „Magyarországon az új vezetés reformokkal kísérletezik, amelyek megengedik a politikai pluralizmust, ami még csak néhány évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna.”

Fő támogatónk, Tom Lantos sem áltatott, de négyszemközt még remélt: „Nyilvánvaló, hogy az óriási amerikai költségvetési hiány közepette, 1989-ben nem lehet szó új Marshall-tervről – mégis sok minden történhet. Az elnök a párizsi csúcstalálkozón ösztönzi majd európai barátainkat és a japánokat, vegyenek részt a Magyarországnak nyújtandó jelentős gazdasági támogatásban.” Ebből nem lett semmi.

„Ami célunk volt egy nemzedéken át, immár olyasmi, amiért Amerika nem kész nagy árat fizetni. A Szovjetunió kevésbé fenyegető, a változásokból így kevesebb előnyünk származik – másrészt a Reagan okozta költségvetési hiány közepette egyetlen elnök sem folytathat dollárdiplomáciát” – így Madeleine Albright, Prága szülötte, Clinton későbbi külügyminisztere.

Hát nem is folytattak. A kormány eredetileg három évre mindössze 169 millió dolláros beruházási és élelmiszersegélyt javasolt Lengyelországnak, 25 milliós beruházási támogatást Magyarországnak. A törvényhozás demokrata párti többsége jóval többet, de így is csak szinte jelképeset javallt. Hosszú alkudozás után végül 657 milliót kaptak a lengyelek, javarészt élelmiszer-szállítások és hitelgaranciák formájában, Magyarországnak 81 milliót szavaztak meg – annak felét a magánberuházásokat ösztönző hitelalap tette ki. „Olyan ez, mintha egy halott szép nyakkendőt kapna” – reagált Lech Wałęsa. „A lengyel és a magyar kormány is keserűen csalódott a felajánlott amerikai pénzügyi és egyéb segítség mértéke miatt” – írta a The Wall Street Journal.

A szuperóvatos Bush (főként szövetségesei nyomására) készült már Varsóba és Budapestre. Történetesen azon a májusi napon fogadta Franz Vranitzky osztrák kormányfőt, amelyen bejelentették az elnök nyári varsói és budapesti látogatását. Nos, a „sógortól” azt hallhattuk: Bush szerint nem kell siettetni a magyarországi változásokat, hiszen a gazdaság átalakításához időre van szükség, és Magyarország reformjaival már amúgy is jelentősen megelőzött más kelet-európai országokat...

Időközben élmény volt megismerni a pennsylvaniai farmján galambokat tenyésztő Király Bélát, aki harminchárom év után először, Nagy Imre és sorstársai temetésére készült haza. „Tanulnunk kell abból, ami Spanyolországban vagy Uruguayban történt, ahol a korábban a barikád különböző oldalain állt emberek nem a bosszút keresték, hanem azt, hogyan tudnak együtt élni. Vizsgálják meg tudósok, tanulságul a jövőnek, kiket és milyen erkölcsi felelősség terhel, de ne lehessen elvenni senkitől az újrakezdés jogát” – üzente.

Az újratemetés napján Németh Miklós nyilatkozott Budapestről az ABC tévének. Reményét fejezte ki, hogy pártja szabad választáson is többséget, „esetleg annál valamivel kevesebbet” szerez. Elméletben lehetséges, hogy a párt nem lesz hatalmon, de szerinte erre a következő két-három évben nem kerül sor.

A júliusi út előtt adta amerikai elnök első s mindeddig utolsó hivatalos nyilatkozatát magyar újságíróknak, amelyben csak a bevezetés volt meglepő. Mielőtt az ovális irodában „rangidősként” feltehettem volna az első kérdést, Bush papírjába pillantott, és ezt mondta: „Értesültem Kádár úr tegnapi elhunytáról. Vegyes érzelmekkel ítélték őt meg országunkban és az amerikai magyarok közösségében. Ugyanakkor el kell ismernünk a változásokat, amelyeket meg tudott valósítani. Olyan embernek látom őt, aki az országát szolgálta. Most, halálakor, ismerjük el, amit ez az ember elért.”

A CBS embere azután Bush kíséretében azt jelentette Budapestről, hogy Magyarországnak van Kelet-Európában a legjobb gazdasága, a legképzettebb lakossága s a legjobb esélye arra, hogy sikerüljön az átmenet. „Sokan remélik, Keleten és Nyugaton egyaránt, hogy Magyarország mutat majd utat a demokrácia, a szabad piacgazdaság felé Kelet-Európának.” Brent Scowcroft, az elnököt kísérő nemzetbiztonsági tanácsadó kijelentette: „Lehetséges, hogy az Egyesült Államok elfogad Magyarországon kommunista keretekben történő politikai átalakulást. Egy rendszert, amelyben a párton belül tömbök vannak, végső soron nem lehet majd megkülönböztetni a többpártrendszertől, választási győzelmükre van esély” – tette hozzá az egyébként térségünk szakértőjének számító Scowcroft.

Egy másik „szakértőnek”, Szűrös Mátyásnak a Newsweekben kifejtett véleménye szerint az MSZMP-nek jó esélye van rá, hogy a legerősebb párt legyen a tavaszi választásokon. Kész lenne koalícióra lépni más pártokkal, de nem tartja lehetetlennek az ellenzékbe vonulást sem, bár úgy véli: az átmeneti szakaszban az ország, az ellenzék érdeke is, hogy az MSZMP részese legyen a kormányzásnak.

Washingtonban egyetértettek. „Az Egyesült Államok nem engedheti meg magának a fényűzést, mint Lengyelország esetében, hogy megvárja nem kommunista vezetés kialakulását. Magyarországon a kommunisták vezetik a reformmozgalmat, s ha az kudarcot vall, nincs egy magyar Szolidaritás, hogy megmentse” – írta kommentárjában a The Washington Post. David Aaron, Carter elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadója Budapestről visszatérve arról beszélt, hogy a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért (a törvényhozás által irányított állami szervezet) támogatja ugyan a magyar ellenzéket, de az igen szétforgácsolt, s „így a következő magyarországi meglepetés az lehet, hogy újraválasztanak kommunista politikusokat”.

Novemberben félórás megbeszélésen fogadta George Bush elnök Pozsgay Imre államminisztert – jelentettem. A vendég tájékoztatta az elnököt az alkotmányos és a gazdasági reformokról. Szóba került, milyen új erőforrásokra volna szüksége a magyar gazdaságnak, s hogy kívánatos lenne a katonai jellegű importkorlátozások enyhítése. „Bush elnök valamennyi kérdés jóindulatú megvizsgálását ígérte” – közölte miniszterünk.

Novemberben az amerikai kormány Tájékoztatási Hivatala és a Soros Alapítvány meghívására az új magyar pártok nyolc vezető képviselője tett kéthetes tanulmányutat: az MDF, az FKGP, az SZDSZ, a KDNP, a Fidesz, a Magyar Néppárt és az MSZDP küldöttei. Meghívást kapott az MSZMP is, de nem élt a lehetőséggel. Beszámolhattam arról is, hogy a New York-i Magyar Emberjogi Alapítvány díszvacsorájának kétszázhatvan résztvevője támogatta fejenként ezer dollárral az erdélyi magyarság ügyét. A díszvacsorát üzenetben köszöntötte Bush elnök, Hans Heinrich Thyssen-Bornemisza báró pedig megduplázta az alapot szolgáló forrásokat. „Úgy érzem, kötelességem visszaadni valamit az anyai örökségből azoknak, akiket illet” – mondotta Thyssen-Bornemisza. (A német gyárosdinasztia sarjának édesanyja az erdélyi Bornemissza családból származott.)

Közben ledőlt a berlini fal, ám az amerikai kormány azt szivárogtatta a sajtónak: bátorítani kívánják ugyan a demokratizálást az NDK-ban, de nem annyira, hogy ösztönözzék a német újraegyesülést. „Míg Lengyelország és Magyarország reformjainak támogatása egybeesik az amerikai érdekekkel, ugyanezen folyamatok segítése az NDK-ban még inkább lehetségessé teszi a két Németország végső egyesülését, ami veszélyeztetheti a NATO-szövetségesek érdekeit” – idézett vezető illetékest a sajtó. Még meglepőbb volt Helmut Schmidt, a volt bonni kancellár, aki azt mondta az NBC-nek: „Az újraegyesítést külföldön többen tartják időszerűnek, mint a németek soraiban. Egyesülés talán csak a jövő században lesz, az NDK-nak most sokkal sürgetőbb gondjai vannak...”

Az annus mirabilis vége felé a kiváló budapesti tudósítóval operáló The New York Times hívta fel a figyelmet arra, hogy országunk, amelyet annyiszor sújtott külföldi megszállás, most nyugati „újgyarmatosítás” áldozata lehet. Történetesen éppen Ronald Lauder, az ismert üzletember, aki egyébként magyarországi beruházásokat tervezett, kijelentette a lapnak: elkerülhetetlen a reakció az amerikai–nyugat-európai hullámra. „Két-három éven belül jön a visszahatás, kárhoztatni fogják a tőkés kizsákmányolást...”

Lauder a jövőbe látott, politikus kortársai Washingtonban kevésbé. Ausztria a Marshall-segély milliárdjai nélkül soha nem jutott volna oda, ahol van, nekünk itt, keletebbre csalódnunk kellett. Az annus mirabilis mégis fényes kezdet volt – főként rajtunk múlt, hogy az lett, ami lett.