Az IS-dilemma

A rettenet akkor ült rá a világra, amikor az IS egyik, szinte egészen bizonyosan Nagy-Britanniából érkezett, londoni akcentussal beszélő „harcosa” nyilvánosan elmetszette a túszként őrzött James Foley amerikai újságíró torkát, és a kivégzésről készült videót közzétették a legkülönfélébb internetes közösségi felületeken. Foley-nak állítólag azért kellett meghalnia, mert az Egyesült Államok légi ereje bevetéseket hajtott végre Irakban az IS állásai ellen.

Nem feltétlenül. Igaz ugyan, hogy az amerikai légitámadások az általa támogatott iraki kormányerők és a kurd önvédelmi erők együttes hadműveletei folytán komoly eredményeket hoztak, de Foley életben marad, ha az amerikai kormány kifizeti az IS által követelt, százmillió dollárt meghaladó váltságdíjat. Az amerikaiak nem fizettek, amiképp a britek se fizetnek, de mások igen. Diplomaták, újságírók, segélyszervezetek emberei szabadultak ki így az IS fogságából ilyen nagyságrendű összegekért. Bizarr, hogy a túszpénzek komoly forrásai az IS gazdagságának. Bizarr az is, hogy az Al-Káida – a néhai Oszáma bin Láden szülötte, amelyből az IS kinőtt – nemigen üzletelt emberekkel; csak robbantott és gyilkolt. Továbbá mindig is tartózkodott a „reklámnak” attól a formájától, amelyet a Foley-videó alkalmazott.

Sok minden egyéb mellett úgy fest, az IS, amelyet egy Abu Bakr al-Bagdádi nevű ember, az iraki Al-Káida egykori főnöke irányít, távlatosabban gondolkodik és tervez, mint más terrorszervezetek. A Foley-videó rendeltetése az volt, hogy rémületet keltsen és menekülésre késztesse mindazokat, akiket az IS „nem lát szívesen” a kalifátusban: a keresztényeket, az eretnek szektákat és nem utolsósorban a síita moszlimokat, akik Irakban többségben, Szíriában kisebbségben vannak, de a központi hatalmat mindkét helyen ők gyakorolják.

Bagdádi fekete zászlós hadserege egyébként kirívó, a japánoknak a múlt század harmincas éveit idéző kegyetlenséggel „pacifikálja” az általa meghódított területeket. A kisebbségekhez tartozó nőket rabszolgának adják el, a gyerekeket erőszakosan megtérítik, a férfiakat többnyire megölik. Szívesen hivalkodnak lemetszett fejekkel, kivált akkor, ha a szíriai kormányhadsereg tagjairól van szó. Foley esete még csak nem is lóg ki a sorból.

Abban, hogy ma akkora területet ellenőriznek, mint egész Nagy-Britannia, jelentős része van az amerikaiak által hatalomra segített iraki síita kormánynak. Al-Maliki miniszterelnök a Szaddám Huszein által elnyomott többség reprezentánsaként pontosan olyan szektás rendszert honosított meg, mint a diktátor: a lakosság negyedét kitevő szunnitákat elnyomta, kiszorította minden hivatalból. Persze, hogy ezek az emberek protektorukat látták és látják az IS-ben. (Al-Maliki azóta megbukott, lemondásra kényszerítették, de utóda ugyancsak síita, és legfeljebb remélni lehet, hogy toleránsabb lesz, mint a hatalomból kikényszerített előd. Kormánya még nincs.)

Ennél is rosszabb, hogy az al-Maliki-kormány kifejezetten rossz viszonyt alakított ki az autonóm kurd kormánnyal, aminek az lett a vége, hogy a kurdok kárörvendően fogadták, amikor az IS elfoglalta Moszult, Irak második legnagyobb városát. Csak idővel ébredtek rá, hogy az IS „szent háborújában” őket is ellenfélként szemelték ki, azaz nekik sincs helyük a kalifátusban. Így tehát önvédelemre rendezkedtek be, és ehhez komoly amerikai segítséget kaptak. Amiképp az IS által kiirtásra ítélt jazidi törzs, avagy vallási kisebbség.

Amerika tehát, miután ünnepélyesen megdöntötte Szaddám rendszerét, majd nem kevesebb ünnepélyességgel átadta a szektás ellentétektől szabdalt Iraknak az önmaga fölötti kontrollt, visszatért oda, ahonnan örökre távozni remélt. De politikájának kudarcát talán jobban szemlélteti, hogy nem vette észre – tényleg nem? –, mi folyik a szomszédos Szíriában. Bassár Aszad rendszerét illegálisnak nyilvánította, és az ellene kirobbant népi felkelést teljes szívvel támogatta, miközben e felkelésben a derék amatőr értelmiségiekhez képest remekül szervezett iszlamisták vették át az irányítást. Egy rossz szava sem volt arról, hogy az Aszad-rezsim megdöntésére szövetkezett erők szaúdiaktól és kuvaitiaktól kapnak komoly támogatást, amely azonban az ISIS-nek jut.

Nota bene: Afganisztánban a kommunistákkal szemben Amerika Oszáma bin Ládennel szövetkezett, aminek a Nyugat-ellenes tálib terrorrezsim lett a vége. Én történetesen arra sem emlékszem, hogy a Fehér Ház tiltakozott volna, amikor Moszul elfoglalása után az IS kifosztotta az iraki nemzeti bank helyi pénztárát, és rátette a kezét az észak-szíriai olajkincsre. Nem működött a CIA?

A mostanra kialakult helyzet az Egyesült Államok legnagyobb térségi dilemmáját szülte meg. A kérdés az, hogy a védelmi miniszternek és az egyesített vezérkar főnökének drámai szavait („ilyet még nem láttunk”) milyen tettek követik. Közelebbről: lesz-e beavatkozás Szíriában, amely Bagdádiék fő támaszpontja? A dolog lapzártakor még „mérlegelés” tárgya.

A döntés kétségkívül nem könnyű. Ha az amerikai gépek lecsapnak az IS szíriai állásaira, akkor akaratlanul is a gyűlöletes Aszad-rezsimet erősítik. Mert az IS-sel szemben az ő „mérsékelt” pártfogoltjaik katonailag semmit sem érnek. Az IS mellett csak egyetlen ütőképes szervezet van, a Nuszra Front, amely nem más, mint az Al-Káida ottani „hivatalos” képviselete! Mely hol harcol az IS-szel, hol nem. Mindenesetre nem óhajt vele egyesülni, annál is kevésbé, mert az Al-Káida vezére, a teológus Ajman al-Zavahiri kiközösítette az IS-t.

A londoni The Economist vezércikkben szólította fel Obamát, hogy ne mérjen kettős mércével, és csapjon le a „szentháborús” IS-re Szíriában épp úgy, ahogyan Irakban tette. Csakhogy ennek törvényi akadálya van. Az iraki légi csapásokat a bagdadi kormány kérte. A szíriai kormány, hiába tenne hasonlót, semmire nem menne vele, mert Washington nem ismeri el törvényesnek az Aszad-rezsimet. Viszont ha Amerika hagyja terjeszkedni az IS-t Szíriában, akkor egy szép napon Obama valóban egy kalifátusra ébred.

De ez nem a történet vége. Szakértők úgy tartják, hogy az IS harcosainak legalább a harmada agymosott nyugat-európai moszlim fiatalokból verbuválódott. Jogos a félelem, hogy Szíria támaszpontja és kiképzőhelye ezeknek az embereknek, plusz a hozzájuk csatlakozó, nem moszlim, de gyilkolni vágyó kalandoroknak, útonállóknak, akik idővel hazatérnek (a tálib rezsim idején láttunk már ilyet), és saját szülőhazájukban kezdenek rombolni, gyilkolni. A brit kormány máris fontolgatja, hogy a Szíriából és Irakból érkezettektől megvonja az útlevelet, alkalomadtán az állampolgárságot is. Van félelem, nem is kicsi.

Hatalmas biztonsági apparátusok mozdultak meg Washingtonban és Londonban. A fő gond nem az, hogy kap-e elég fegyvert az Aszad-ellenes szíriai (nem dzsihádista) front – mint hallani, adott esetben magyar fegyverexport sem kizárt –, hanem az, hogy az IS „obsitosait” mire képzik ki. Ezek fanatikusok. Nemcsak Európában és a tengeren túl félnek tőlük, hanem azokban az arab és nem arab, szunnita és síita önkényuralmi rendszerekben (Törökországtól Szaúd-Arábián át Iránig), amelyek éppenséggel megdönteni vagy támogatni akarták, bár nem tudták, az Aszad-rezsimet. A félelem átível a szektás megosztottságon, mert az IS ellenőrizhetetlennek tűnik.