Atommal kacérkodva

Közhely, hogy egy ország energiabiztonsága annál erősebb, minél árnyaltabb, sokrétűbb. Noha alapjában véve még mindenütt a szén, az olaj és a gáz égetésére – s nem mellékesen az atomenergiára – támaszkodnak, az úgynevezett megújuló energiaforrások (szél, nap, víz) részaránya az energiatermelésben növekvő hányadot képvisel: az Európai Unió azt tervezi, hogy 2030 táján „kötelezővé” teszi a 27 százalékos részesedés elérését. Az atomenergia ugyan nem megújuló forrás, de üvegházhatása, amelyről az egész történet szól, semmis vagy elhanyagolható. A lengyelek, akik még mindig új és még újabb széntüzelésű erőműveket építenek – annyi kőszénnel és főként barnaszénnel rendelkeznek –, a diverzifikálás új irányát most az atomenergiában találták meg.

A történet természetesen nem a Tusk-kormánnyal kezdődött. Szovjet technológiával a nyolcvanas években az észak-lengyelországi —arnowiecben is hozzáláttak egy paksi típusú erőmű építéséhez, ám azt elsodorta a rendszerváltozás. A betonelemeket rég benőtte a fű. A legkevesebb, amit erről mondani lehet, hogy 1989-ben, amikor már a Szolidaritás alakíthatott kormányt, a szovjet erőmű körülbelül annyira volt népszerű Lengyelországban, mint Bős–Nagymaros Magyarországon, noha ez utóbbiban a szovjetek semmi szerepet nem vittek.

Azóta húsz év múlt el, de a politikai szempont nem múlt ki. Lengyelország esetében ez úgy értendő, hogy a kormány eldöntötte: 2035-ig két, egyenként 3000 megawatt (a szám mellé írnék néhány kérdőjelet, mert a szakma 1500 fölöttiekről nem tud) teljesítményre képes reaktort építtet (érdekes módon valószínűleg —arnowiecben), de az, hogy az oroszokkal szerződjön (mint Orbán), szóba sem jön, noha a Roszatom teljes biztonságot szavatol. Rossz magyarázat az, hogy a lengyelek az orosz energiafüggőségtől akarnak szabadulni, hiszen náluk az orosz földgázimportnak a villamosenergia-termelésben elhanyagolható a hányada. (A lengyel földgázfogyasztásban viszont nem: a teljes szükséglet fele a Jamal-vezetéken át Oroszországból jön.)

Egyszerűen arról van szó, hogy miképp a litvánoknál, akik ugyancsak reaktort építtetnek, politikai okokból szóba sem jöhet az orosz technológia. Litvánia versenytárgyalást írt ki, s végül a japán Hitachit hirdette ki győztesnek. Lengyelország mindennek még előtte van. Az oroszok elkezdtek a Lengyelország és Litvánia közé ékelődött kalinyingrádi exklávéban atomerőművet építeni azzal, hogy annak az áramát felkínálják a két szomszédnak megvételre. Ebben az esetben mindketten megspórolhatták volna a saját erőművek költségeit, de ebből egyikük sem kért. Ezért az oroszok félbehagyták az építkezést.

A konstrukció, amelyben a lengyelek gondolkodnak, merőben más, mint a „paksi pacsi”, lévén az államközi szerződés. Tusk kormánya a lengyel állam többségi tulajdonában levő energiacégekre, illetve a hatalmas nemesfém-kitermelő KGHM-re bízta a pénz előteremtését azzal, hogy a projektet a 61 százalékban állami tulajdonú – de a tőzsdén is jegyzett – PGE (Polska Grupa Energetyczna, azaz Lengyel Energia Vállalatcsoport) fogja menedzselni. Ám valamilyen nagy stratégiai befektetőre, amely majd hozza a technológiát – úgy, mint a Hitachi Litvániában – így is szükség lesz. Egyelőre arról tudni, hogy tavaly kora télen két nagy francia cég, az Areva és az EDF szándéknyilatkozatot írt alá lengyel építőipari cégekkel az erőmű létrehozásában való esetleges közreműködésükről.

Akárki legyen is majd a stratégiai befektető, az állam biztonságban akarja látni a pénzét, azaz még a szerződéskötés előtt meg akar győződni arról, hogy az erőművek nyereségesen fognak működni. Kemény dió, mert a stratégiai partner imád árgaranciát kikötni. (Az orosz–magyar szerződésben ez úgy szerepel, hogy a Paks 2. által kínált ár „megfelelő” legyen a Roszatomnak is...) Minthogy azonban a jelek szerint a lengyeleknek fogalmuk sincs még arról, mibe fog kerülni a két reaktor, valójában még az „angyalok szárnyáról” szól a beszéd.

A becslések mindenesetre módfelett érdekesek, kivált ha a titokzatos paksi szerződés kiszivárgott részleteit nézzük. Tudniillik. Paks 2. becsült ára legalább 3700 milliárd lesz, de ezért a pénzért mi csak két, egyenként 1200 megawattos reaktort kapunk. Lehet, hogy a lengyelek, akik épülőfélben lévő amerikai és brit reaktorok költségeire alapozták a számításaikat, ugyanennyi vagy kevesebb pénzért sokkal nagyobb teljesítményt kapnak? Laikus lévén, nem hiszem, de kicsit tovább mennék a furcsaságok birodalmában. Paks 2.-t az orosz állam fogja finanszírozni, nyilván a kezében levő bankokon keresztül. (Mert ami az orosz bankszektorban számít, az állami kézen van.) Ehhez képest a lengyelek – amit megtehettünk volna mi is – abban gondolkodnak, hogy a projekthez mennyi hitelt lehetne kapni az Európai Beruházási Banktól, az EBRD-től meg az Euratomtól, mert ezek elvileg készséges partnerek. Nem hinném, hogy a sávos orosz kamatnál, amelyet Orbánék kialkudtak, rosszabb feltételek mellett hiteleznének.

De ez még semmi ahhoz képest, amit a megtérülési becslések mondanak. Egy reaktor élettartama nagyjából 50 év. A lengyelországi beruházóknak úgy kell számolniuk, hogy a megtérüléshez a kilowattonkénti 21 forintos árat kell az államnak szavatolnia, éspedig az élettartam teljes hosszában. Ehhez képest ma a szabadpiacon alig valamivel 10 forint fölött lehet villamos energiát venni, és senki nem tudja, hogy akár egy – nemhogy ötven – év alatt hogyan fog mozogni az áram ára, különös tekintettel az árfolyamokra. Ma mindenesetre nem energiaszűke, hanem energiabőség van, és ez csak „fokozódhat” azáltal, hogy az amerikaiak rázúdítják palagázfölöslegeiket az európai piacra.

Becslések szerint azzal a tízmilliárd eurós hitellel (plusz az önrész, amely 2,5 milliárd) Magyarország annyi pénzt fog „belenyomni” Paks 2.-be, amiből mindent egybevéve 31 forint körüli kilowattonkénti ár származhat: a mai piaci árnak minimum a két és félszerese. Tényleg jó üzletet kötöttünk? Büszkék vagyunk a finanszírozásra. Szerény véleményem szerint finanszírozót mindig lehet találni, ha az szilárd politikai környezetet lát (Putyin biztos abban, hogy Orbánt újraválasztják); ha szavatolt fix és hosszú távú árat kap; s ha megvan minden kormánygarancia arra, hogy ne érje veszteség. Az orosz közösségi portálokon a szakértők szemernyi kétséget nem hagynak afelől, hogy Putyin nagyon-nagyon jó üzletet kötött, jobbat, mint bárhol. Ami pedig azt a kirívóan magas várható árat illeti, azt már egészen bizonyosan nem egy Orbán-kormány fogja fizetni, hanem valamelyik utódja, bárkikből álljon is az.

De vissza a lengyel–magyar párhuzamokhoz. Az Orbán-barát Kaczynski-pártnál (PiS) nagyobb híve nem volt az atomerőmű-építésnek addig, amíg Tusk habozott. Most, ellenzékben lévén és politikai aratásra készülődvén a PiS hirtelen népszavazást akar a projektről, ahogy egyébként a magyar ellenzék is. Lám, a zsigeri politizálás mindig működőképes. A kettő között az a különbség, hogy az orosz–magyar „paksi pacsi” részleteit titkosították – szóval ami titkos, arról nincs mit népszavazni –, míg a lengyel projekt még csecsemő állapotban is alig van, azaz a puszta létét lehetne a nép ítéletére bízni. A lengyeleknek legalább a fele az atomerőmű mellett van.