Asszonyok a telepeken – Van, aki két évtizeddel a boszniai háború után is menekültként él
A program önmagában alapvetően sikeresnek tekinthető, de azért vannak nők, akik nem tudnak hazatérni. Ők 23 évvel a daytoni béke aláírása után is menekültként élnek például Jesevác sorházaiban, vagy Viscában, az erdő és a helyi szénbánya meddőhányója közé beékelt kis telepen. A jeseváci telep közel van a faluhoz, leginkább egy elszegényedett lakóparkhoz hasonlít. A telep mögötti kis folyó partján csirkék kapirgálnak, az egyik utca végén fából tákolt bolt várja a környékbelieket. A bejárati ajtók előtt itt-ott húsz-huszonöt éves autók állnak, legtöbbön még ott foszladozik valahol a D-betűs matrica.
Az ötven lakásból álló telepet legkésőbb 2020-ig fel akarja számolni a kormány, vagyis aki tud, költözik. Sok lakás így üresen áll, a menekültek után némelyikbe szociálisan nehéz helyzetben lévő családok költöztek be. A kilátástalan, szürke hangulatot üdítően ellenpontozza az egyik-másik házból kiáradó mosószerillat. A falu és ezzel együtt a munka közel van. Az állam csak a lakhatást biztosítja az otthonukat elveszítő menekülteknek, hacsak nem kapnak hadiözvegyi nyugdíjat, maguknak kell gondoskodniuk a megélhetésről.
Visca felé közeledve úgy tűnik, hogy a jesevácinál reménytelenebb helyet már nem találhatunk. A sors azonban rácáfol várakozásainkra, mindig van lejjebb. A fenyőerdő és a szénbánya meddőhányója között fekszik egy tenyérnyi irtás, ide szúrták be az aprócska házakat. Egyhangúan sorakoznak a ránézésre talán hatvan négyzetméternyi, szobából, konyhából, fürdőszobából, tárolóhelyiségből álló szükséglakások, és a látványt csak a közösségi épület töri meg.
A hideg, betört ablakú épület egyik szobájában működik az iskola. A menekülttáborban lakó asszonyok gyerekei mind felnőttek már, unokáik közül kettő tanul most az alsó tagozatot képviselni hivatott összevont osztályban. A teremben a sokat használt olajkályha mellett kis műanyag karácsonyfa áll. Annak ellenére, hogy minden lakó muszlim, a helyi szokásoknak megfelelően az összes felekezet ünnepét megülik valamilyen formában. A gyerekek pedig levelet írnak a Mikulásnak, és ajándékot is kapnak.
Az egyik háznál Suhával találkozunk. A szinte teljesen vak idős nő, akinek hat gyermeke koptatta egykor az iskola szedett-vedett, szálkás székeit, szabadkozik. Vacsorára készül, és a ház tele van felnőtt gyerekeivel és a kisebbekkel, akiknek másnap korán kell iskolába indulniuk. Suha, aki eredetileg három gyerekkel menekült el a mészárlás után, később újra férjhez ment. Második férje, akiről a helyiek azt suttogják, hogy mint egyébként mindenki a telepen, erős alkoholista volt, nemrég halt meg. Legkisebb gyerekük tavaly került át a felső tagozatba, a nőről pedig kiderül, hogy alig 54 éves. A család, köszönhetően az asszonynak folyósított dupla özvegyi járadéknak és a nagyobb gyerekek időszakos keresetének, az elmúlt évben végre képes volt hitelt is felvenni. Az egyik közeli településen kezdtek el építkezni, hogy újra saját otthonuk legyen.
Az élet a kis zárványfalu minden lakosát meggyötörte. A legtöbb házba özvegy, háborús erőszakot megélt asszonyok költöztek be, akiknek társaiknál kevésbé sikerült az újrakezdés. Gyerekeik szociális és pszichés problémákkal küzdenek, nagyon kevesen szereznek végzettséget. Devla két fia, akik két- és négyévesen menekültek el Srebrenicából, a Snaga Zenének köszönhetően a középiskola után szereztek szakmát. Egyikük azonban, hiába képzett fazekas, továbbra is munkanélküli. Devla maga, miután a háború a férjét, az apját és a bátyját is elvitte, többé nem ment férjhez. A kis házban nevelte fiait anyósával együtt.
A mészárlás elől Devla férfiak nélküli családja egy élelmiszert szállító kamionon menekült annak idején az ország belseje felé. A kis telep igazi zsákutcát jelentett az életükben. Bár a kormány tervei szerint a menekültszállásokat 2020-ig felszámolják, a lakókat pedig szociális lakásokba költöztetik át, konkrétumot még senki sem tud. A hírek a televízióban folyamatosan tudósítanak az építkezésekről, de senki sem tudja, melyik épületekben alakítanak ki szociális lakást.
Devla vonásain még ma is látszik, egykor milyen szép nő volt. A háborúban elszenvedett erőszak és az azóta megélt, több évtizednyi kilátástalanság azonban mély árkokat vont arcára. Az átélt, soha szűnni nem akaró fájdalom folyamatosan ott tükröződik a szemeiben. Tudja, hogy ő egyike azoknak, akik soha nem kaphatják vissza azt, amit elvett tőlük a háború. A tömegsírokból nincs feltámadás. Azon pedig, hogy ezt a több száz nőt és gyereket, időközben már felnőttet elfelejtette a világ, már csak én töprengek a sötét úton hazafelé autózva. A daytoni béke után Európa leporolta a kezét, ezrével küldte haza a menekülteket. A nők, a gyerekek, a háborút megjárt férfiak viszont azóta is küzdenek, hogy új gyökereket eresszenek a borongós boszniai telepeken és az újjáépített városokban.
