Amikor én...

Még diákkoromban történt, a hatvanas évek legelején, amikor barátommal sétáltunk a Champs-Élysées-n. Egyszer csak látom, hogy egy férfi és egy nő röplapokat osztogat az arra járóknak. Könnyű volt felismerni őket: Jean Paul Sartre és egy fejjel magasabb élettársa, Simone de Beauvoir. Feminista röpiratok a női egyenjogúságért! – mondta franciául tudó barátom, aki kapott egyet a kedvesen mosolygó hölgytől. Boldog voltam, hogy felém Sartre nyújtotta a színes nyomtatású papírt. Illedelmesen megköszöntem – izgalmamban talán magyarul –, és úgy tettem, mintha olvasnám, de persze egy szót sem értettem belőle, mert már akkor sem tudtam franciául. De hirtelen feltámadt bennem a szabadnapos mozgalmár. Kimarkoltam a mellettük lévő kosárból egy csomó röpiratot, és én is osztogatni kezdtem őket az arra járók között. Sartre mosolyogva mondott valamit, amit nem értettem, Simone de Beauvoir pedig megsimogatta az arcomat.

Ez az a történetem, amely lassan ötven éve úgy kezdődik, hogy „Emlékszem, amikor én feminista röplapokat osztogattam a Champs-Élysées-n Sartre-ral és Simone de Beauvoirral....”

De van egy börtönélményem is, amelyet szívesen megosztok azokkal, akik hallani akarják, meg azokkal is, akik nem. Ez 1997-ben történt, Slobodan Milošević uralmának vége felé. Belgrádban és az ország nagyvárosaiban, így Nisben is javában folytak a diktátor leváltását követelő tüntetések. Nis az akkori ellenzéki vezér, későbbi miniszterelnök Zoran Đinđić főhadiszállása volt. Polgármestere pedig Zoran Živković, aki Đinđić meggyilkolása után lett szerb kormányfő.

Én akkor média-tanácsadóként dolgoztam EU-megbízással több balkáni országban, Jugoszláviában is. Feladataim közé tartozott anyagi támogatás, pénz és hírközlő berendezések továbbítása az egyes országokba. A Bajor Rádió stúdióberendezéseket küldött Đinđić ellenzéki rádiójának. Ő, a főpolgármester és a rádió tulajdonosa vette át a küldeményt. Utána együtt vacsoráztunk. Úgy terveztük, hogy másnap reggel elvisznek autóval Belgrádba, ahonnan visszarepülök Münchenbe. Erre nem került sor.

Reggelizés közben odajött az asztalomhoz két jól öltözött fiatalember, és megkérdezte rossz angolsággal, hogy én vagyok-e a Kasza, és mit csinálok Nisben. Mondtam, hogy én vagyok, és reggelizem. Nem értékelték a humoromat. Mutattak egy rendőrségi igazolványt, és elkérték az enyémet, amit rögtön zsebre tettek. Felszólítottak, hogy menjek velük. Kezdtem tiltakozni, az emberi jogokra hivatkozni, de két oldalról megfogtak, és a pincérek előtt betuszkoltak a terasz lépcsője előtt álló autóba. Maguk közé ültettek. Nem szóltak egy szót sem. Amikor megérkeztünk egy udvarba, kiszállítottak, bekísértek az épület pincéjébe, kizsebeltek, elvették az órámat, és bezártak egy cellába.

Nagyon féltem. Eszembe jutott mindenféle történet, hogy mi történik kommunista börtönökben a foglyokkal. Előre szégyelltem, hogy majd üvölteni fogok, ha kínoznak, mert nem vagyok egy hőstípus. Minden perc örökkévalóságnak tűnt. Egyszer csak kiabálás hallatszott. Kinyitották az ajtót, és ott állt Đinđić és Živković meg egy börtönőr. Megöleltek, kérték a bocsánatomat. Mondták, hogy ez az ő városuk, itt már az történik, amit ők akarnak, csak a rendőrségen van még néhány kommunista, de már nem sokáig. Mielőtt beszálltunk az autóba, egy börtönőr futott utánunk zacskóval a kezében. Benne hiány nélkül kizsebelésem tartalma.

Azóta mindig elmesélem a történetet, hogy „Emlékszem, amikor engem Milošević börtönéből két későbbi miniszterelnök személyesen szabadított ki.” Az valahogy mindig kimarad a történetből, hogy börtönéletem fél óráig sem tartott, és nem hogy nem kínoztak, még csak ki sem hallgattak.

De azt hiszem, legszívesebben arra emlékszem, amikor „együtt vacsoráztam Konrad Adenauerrel”. Ez így történt: A SZER magyar osztálya akkori programigazgatója, András Károly egyik, a CDU legfelsőbb vezetéséhez közel álló barátjának közbenjárására interjút adott a rádiónak Konrád Adenauer, a hetvenhárom éves korában éppen visszavonult, volt német kancellár. (Az ilyen interjúkat mindig a központi hírosztály munkatársa szokta készíteni, hiszen a SZER minden osztálya lefordította és sugározta, de ezt Adenauer kimondottan a magyaroknak szánta.)

Az idős, de fizikailag és szellemileg is teljesen friss kancellár már emlékiratain dolgozott. Pártja, a CDU bonni székházában fogadott. Tudtam, húsz percem van. Persze nagyon izgultam. Gondosan felírtam a kérdéseimet. Adenauer kedvesen elém jött, kezet nyújtott, a nevemet szinte akcentus nélkül mondta ki. Leültünk, ránézett az órájára. „Kezdhetjük” – mondta. Bekapcsoltam az akkor forgalomban lévő legjobb felvevőkészüléket, a Nagrát, beállítottam a hangerősséget, és elkezdtük az interjút.

Húsz perc múlva illedelmesen megköszöntem a beszélgetést, ránéztem a felvevőre, és megdermedve láttam, hogy a szalag meg sem mozdult. Azonnal tudtam, hogy milyen katasztrófa történt. A felvétel helyett csak a hangerősséget állítottam be. Nem kell szakmabelinek lenni ahhoz, hogy az ember tudja, mit jelent ez. Azt reméltem, hogy most megnyílik a föld, lezuhanok a pokol legmélyebb bugyrába, és azt gondolom, hogy ez még mindig nem elég büntetés. Adenauer rám nézett. Látta, hogy baj van. Mi történt? – kérdezte. Mondtam, hogy nem kapcsoltam be a felvevőt. Felállt, és szánakozva nézett rám. Aztán a rövid párbeszéd: „Most ki fogják rúgni?” „Igen.” „Megérdemli! A kőművesnek úgy kell építeni a házat, hogy ne dőljön össze, a riporternek úgy kell készíteni az interjút, hogy a felvevőgép rögzítse. Kár magáért, mert még fiatal.”

Odalépett az íróasztalhoz, kiszólt a titkárnőnek, hogy jöjjön a kocsi, már este van, megy haza. Hozzátette: „Herr Kasza jön velem. Megismételjük az interjút, mert ez nem sikerült.” Rám nézett, azt hiszem, kacsintott is. Én meg elsírtam magam.
A kísérő rendőrautóban ültem, amikor a Bonnhoz közeli röhndorfi villájába hajtatott. A házvezetőnő terített asztallal fogadta. Joghurt és egy banán. „Velem tart?” – kérdezte a kancellár. „Igen, persze, szívesen” – dadog tam. Frau Martes máris hozta az én adagomat: joghurt, banán. A kancellár közben kérdezgetett a SZER-ről. Mondta, hogy milyen fontos. Aztán megismételtük az interjút. Ezúttal felvettem.

A szerkesztőségben pedig elmeséltem, hogy „az interjú előtt együtt vacsoráztam Adenauerrel”.