Aligha végnapok
Kadhafi Líbiája korlátozott háborúban áll egy többnemzetiségű nyugati koalícióval, amely fölesküdött arra, hogy a líbiai felkelőket, akik az ország keleti szegletét uralják, megvédi a készülő mészárlástól. A védelem lapzártáig alkalmazott eszközét – a líbiai légtér repüléstilalmi övezetté nyilvánítását és e tilalom érvényesítését – az ENSZ Biztonsági Tanácsa jóváhagyta. Ám semmi kétség nem lehet afelől, hogy amíg Kadhafi diktatúráját meg nem döntik, addig a határozat írott malaszt marad. ACZÉL ENDRE írása.
Amikor az ember azt hallja, hogy „repüléstilalmi övezet”, óhatatlanul a húsz évvel ezelőtti Irakra gondol. Akkor, közvetlenül az Öböl-háború után az amerikaiak két ilyen övezetet létesítettek az iraki légtérben. Ehhez azonban nem volt közvetlen felhatalmazásuk az ENSZ-től. Ellentétben a mostani, líbiai helyzettel, amikor is a szövetségeseknek van. Az amerikaiak, a britek és a franciák akkor – és még vagy tíz éven át – csak járőröztek az iraki légtérben; az iraki légvédelmet, radarokat stb. nem semmisítették meg. Meg kell mondani, hogy ez a módszer nem volt hatékony, legfeljebb a kurdoknak és a síitáknak nem kellett immár félniük attól, hogy a levegőből vegyi vagy biológiai fegyvereket vetnek be ellenük Szaddámék.
Katonai forgatókönyv
A szombati líbiai akció viszont azzal kezdődött, hogy a levegőből és a tenger felől valóságos szövetséges rakétaeső zúdult a Kadhafi kezén levő légvédelmi rendszerekre, repülőterekre, légibázisokra és légierő-vezetési pontokra. Magyarán: míg Irakban a légvédelem infratrsuktúráját lényegében érintetlenül hagyták, Líbiában a megsemmisítésével (vagy annak kísérletével) indult be a játszma. De nemcsak azzal. Sarkozy francia elnök még az említett rakétaeső előtt elküldte Mirage-ait Líbia felé, hogy semmisítsék meg Kadhafinak a Benghazi – a rebellis „főváros” – ostromára induló gépkocsizó lövész- és harkocsioszlopait.
Mostanra már világos: többen az ENSZ-ben, még többen a repüléstilalmat támogató Arab Ligában „úgy gondolták”, hogy amikor megszavazzák, illetve támogatják a tilalmat, nem tesznek egyebet, mint hogy lehetővé teszik a franciáknak, briteknek és amerikaiaknak az irakihoz hasonló járőrözést. Ennélfogva a közbeszéd egy jelentős része ma arról szól, hogy a szövetségesek túlléptek a nekik adott felhatalmazáson. Oroszok, kínaiak, venezuelaiak, továbbá az Arab Liga tagjai is arra panaszkodnak, hogy a szövetséges katonai lépések jelentős számú polgári áldozattal jártak, holott a mandátum eredetileg épp a polgári lakosság védelmére szólt. Ez persze szemforgatás. Ha nincs rakétacsapás, az őrültség határáig elszánt Kadhafi légvédelmi bázisairól vidáman röpködtek volna orosz (szovjet) gyártmányú föld-levegő rakéták a járőröző gépek felé.
Az amerikai vezérkar szerint a repülési tilalomnak gyakorlatilag két nap leforgása alatt sikerült érvényt szerezni. Ám itt van finoman szólva is néhány homályos pont. Az Egyesült Államok forma szerint nem vezetője, csak „támogatója” a katonai akciónak. Az abban részt vevők – a britek, franciák mellett még vagy fél tucat ország, ráadásul egy arab is: Katar – nem a NATO zászlaja alatt bombáznak, tehát forma szerint NATO-parancsnokság sincsen. De ha nincs, akkor milyen van? Ez lapzártáig nem derült ki.
Az akciónak éppúgy nincsen „feje”, mint a líbiai felkelésnek. Noha Sarkozy francia elnök szemmel láthatóan hadi babérokat kíván szerezni magának a felkelők oldalán, nincs jele annak, hogy ő koordinálná a szövetséges harci cselekményeket. Annak se, hogy a britek. Szögezzük le: akármit mond is a „túlterjeszkedéstől” rettegő Obama, Amerika – közelebbről a nápolyi NATO-parancsnokság – nélkül egyszerűen nem megy.
És még így is a „katonai forgatókönyvet” a legkönnyebb végrehajtani – legalábbis egy pontig. Ha az előbb homályt és bizarr párhuzamot emlegettem, nyugtáznom kell, hogy a kelet-líbiai felkelők mai állapotukban nem fogják megdönteni, menekülésre kényszeríteni Kadhafit. A negyvenkét éve diktátorkodó excentrikus ezredesnek ugyan majdnem annyi minisztere, hivatalnoka fordított hátat, mint a tunéziai Ben Alinak vagy az egyiptomi Mubaraknak, de van egy óriási helyzeti előnye bukott társaival szemben: törzsi háttér, mindenre kész törzsi hadsereg, afrikai zsoldostömeg és sok-sok pénz (az olajból). Líbiának nincs olyan képzett, „nyugatos” polgársága, értelmisége, ifjúsága, mint a keleti és nyugati szomszédnak. Az ország törzsi és földrajzi tagoltsága olyan erős, hogy a lázadók eddig messze nem voltak képesek akkora tömegerőt felvonultatni és mozgósítani, mint a szomszédság.
Légtérzárlat ide vagy oda, a harc lenn a földön fog eldőlni, ahol Kadhafi ellenfeleinek nincs biztos fogódzójuk. Az ENSZ idézett határozata Líbia megszállását kimondottan megtiltotta, ám idővel erős vita tárgya lehet, hogy „külföldi csapatok” líbiai jelenléte eleve tilalmas-e. Tudniillik ha ezek a csapatok a szükséget szenvedő polgári lakosság megsegítésére és – sőt sokkal inkább – békefenntartó küldetéssel érkeznének, akkor nem volnának megszállónak tekinthetők.
Arab belügy?
Számomra evidencia, hogy a „külföldi csapatok” kategóriában britek, franciák stb. nem szerepelhetnek, arabok annál inkább. A líbiai válságot előbb-utóbb arab belüggyé kéne tenni, csak épp az a kérdés: kinek a vezetésével? Negyven évvel ezelőtt az egyiptomi Nasszer képes volt arra, hogy Kairóba hívja az arab vezetőket, s közös elhatározással vessen véget a jordániai polgárháborúnak; ma nincs ilyen vezető a szemhatáron, annál is kevésbé, mert ennek a világnak a gazdag és kevésbé gazdag önkényurai semmitől sem félnek jobban, mint a spontán népmozgalmaktól.
