A vesztes kampány mágusa – Amikor megváltozott a brit történelem

Sir Craig Oliver volt David Cameron korábbi brit miniszterelnök utolsó sajtómágusa, úgynevezett spindoktora. Most megjelent könyvében a szigetországot megrázó politikai vihar minden apró részletét a nyilvánosság elé tárja. Vele beszélgettünk.

2016. október 23., 16:52

Szerző:

– Sir Craig, miért nem használja az Un­­leashing Demons, Kiszabaduló démonok borítóján új, hivatalos nevét?

– Nem tartottam szükségesnek, sőt eszembe sem jutott, mert ez nem felel meg a brit kiadói gyakorlatnak. Gondoljon arra, hogy a nálamnál sokkal híresebb Sir Alex Ferguson is „sima” Alexként jegyezte önéletrajzát, noha a labdarúgásért tett erőfeszítéseiért már régen lovagi címet kapott.

– Az ön kitüntetését, amely a Brexitről döntő népszavazás másnapján lemondó David Cameron búcsúgesztusa volt, sokan tekintik a kudarc elismerésének, ellentétben Sir Alexével, aki Manchesterben töltött 26 éve alatt 38 trófeát szerzett.

– Ne felejtse el, hogy mielőtt 2011-ben a kormányfő kommunikációs igazgatójává neveztek ki, 17 évet töltöttem  a BBC-nél és az ITV kereskedelmi televíziónál, így megfelel az igazságnak, hogy „erőfeszítéseket tettem a kommunikáció területén”. Egyébként nem az én feladatom, hogy értékeljem a megtisztelő cím jogosságát.

unleashing-demons-cover– Unleashing Demons, Kiszabaduló démonok – igazán hangzatos cím, de mire utal?

– 2015-ben egy autóúton a kormányfő felsorolta mindazokat az érveket, amelyek elkerülhetetlenné tették az európai uniós tagság jövőjéről kiírandó népszavazást. Én pedig feltettem a kérdést, hogy látja-e, mi szól a referendum ellen. Mire Cameron rávágta: „Kiszabadíthatsz olyan démonokat, amelyekről nem is tudsz.” A próféta szólt belőle.

– Mielőtt belemennénk a valóban elszabadult indulatokba; hogyan sikerült mindössze négy hónap alatt a könyvespolcokra juttatni a második világháború óta alighanem legviharosabb belpolitikai időszakot feldolgozó vaskos, 420 oldalas beszámolóját a kampánynak a színfalak mögött zajló eseményeiről?

– Nem volt olyan nehéz, mint gondolná. Először is a kampány minden fontos pillanatában Cameron társaságában voltam, de sok időt töltöttem az unióban maradásért kampányoló (angolul Remain) csapat főhadiszállásán is. Rendelkezésemre álltak a felkészítő papírok, feljegyzések, dokumentumok, de ami a legfontosabb, hogy minden feszült este végén „vallásosan” vezettem a népszavazási naplómat.

– Mit kíván elérni ezzel a robbanékony összegzéssel– Reméli, hogy a politika iránt érdeklődő egyszerű olvasókon kívül politológusok is fogják forgatni, akár egyetemi tananyagként is hasznosítják?

– Mindez jó lenne, de az igazi célom az volt, hogy én mint szemtanú örökíthessem meg a történteket, minden apró részletükben, mert ha én nem teszem meg, mások írják meg a sztorit. Közhelynek számít, hogy a történelmet a győztesek írják. A mi történetünk a vereségnek és okai­­nak elbeszélése, szakmai, kommuniká­­ciós szempontból pedig felelevenítem azt a küzdelmet, ahogy a komplikált igazságot leplezetlen hazugságokkal szemben próbáltuk meg közvetíteni.

– Mint a Downing Street 10. kommunikációs igazgatója nem próbálta meg lebeszélni Cameront a referendum kiírásáról– Hiszen a népszavazás a brit politikában olyan ritka, mint a fehér holló.

– Ha nem kérdezte volna meg az embereket Európa felől, rengeteg méreg, harag, rosszindulat került volna felszínre, a gonosz, megosztó érzelmek polgárháborús hangulatot keltettek volna. A voksolást elkerülhetetlenné tette, hogy a toryk valamennyi, Európával kapcsolatos kérdésben lázadoztak. A UKIP megnyerte a 2014-es európai parlamenti választást, majd négymillióan támogatták a 2015-ös parlamenti voksoláson, még ha csak egy képviselői helyet szerzett is. A politikai szakzsargonban „demokratikus deficitként” emlegettük a tényt, hogy a brit lakosságnak utoljára 1975-ben volt alkalma véleményt nyilvánítani Európáról. Cameron nem akart kibújni a népszavazás alól.

– Még egy olyan rendkívül okos ember is, mint Richard Dawkins  evolucionista, úgy nyilatkozott június 23. előtt, hogy „David Cameron orosz rulettet játszik az Egyesült Királyság jövőjével. A Brexit olyan bonyolult téma, hogy nem lenne szabad a választókra bízni, akik nem elég képzettek közgazdaságtanból.” Miért nem lehetett a döntést az emberek által a parlamentbe delegált képviselőkre hárítani?

– A westminsteri parlament döntése nem elégítette volna ki a társadalmat, a kérdést csak a szavazóknak lehetett feltenni, és különben sem szabad alulértékelni a lakosság felkészültségét.

– Az EU-tagság folytatására biztató kampány az ön kollégája, James Carville – Bill Clinton 1992-es kampánystratégájának receptjét követve – a gazdaság mindenhatóságára, az elmúlt évek sikereire, a kilépéssel járó kockázatokra épített. Nem lehetett volna változtatni, amikor a közvélemény-kutatások nem igazolták ennek átütő erejét?

– Nem volt megfelelő fegyverünk annak a négy alapvető hazugságnak a megcáfolására, amellyel a kilépők kampánya fűtötte a népet. Hiába ismételgettük, hogy mindez nem igaz, azt állították, hogy a heti 350 millió fontos brit EU-befizetésből megújulna az egészségügyi ellátás, Törökország belátható időn belül csatlakozik az EU-hoz, több millió munkavállalót indítva útjára Nagy-Britanniába, megvalósul a közös európai hadsereg, amelybe nekünk is be kell lépnünk, végül megtévesztettek törvényeink többségének brüsszeli vagy strasbourgi eredetével kapcsolatban is.

– Nem lehet, hogy Cameron és a kilépésre felszólító (angolul Leave) kampány katasztrofálisan rosszul ítélte meg 2016 Nagy-Britanniáját?

– Nem vitás, hogy értek szomorú meglepetések. A referendum részvételi aránya 72,2 százalék, azaz 6 százalékkal magasabb volt, mint a 2015-ös parlamenti választáson. Furcsa módon ha a 2,8 millió extra szavazó demográfiai profilja nagyjából megfelelt volna a 2015-ös voksolókénak, 52,5:47,5 százalékban nyertünk volna. De az általunk megcélzott fiatal, képzett, felvilágosult választók, akik számára az EU igazán vonzó, nem éltek állampolgári jogukkal. Hallatták szavukat viszont mindazok, akik elégedetlenek voltak a bevándorlás mértéke miatt, akik a politika által elhanyagolva, kisemmizve érezték magukat.

– Nem tudom elképzelni, hogy személyes csalódások ne érték volna. Huszonöt éve dolgozom londoni tudósítóként, de soha ennyi emberi gyengeséggel, önzéssel, árulással, intrikával nem találkoztam.

– Kétségtelenül értek minket frusztráló élmények. Nem vártuk, hogy a maradás mellett elvileg elkötelezett Munkáspárt és különösen annak vezetője, Jeremy Cor­­byn segítsége ilyen lagymatag és lélekte­­len lesz. Theresa May gyakran tűnt el „ten­­geralattjáróként”, amikor Ca­­me­­ron­­nak szüksége lett volna a támogatására, és nem állt ki teljes mellszélességgel az EU mellett. Boris Johnson nagyon nehezen döntötte el, hogy melyik oldalra álljon. Még kilenc perccel azelőtt, hogy bejelentette, a kilépők élére áll, SMS-t küldött Cameronnak, biztosítva őt a Leave kampány „összezúzásáról”. Michael Gove, aki végül öngyilkos bombamerénylőnek bizonyult, közeli barátja volt Cameronnak. Miért várt volna tőle elpártolást, különösen az után, hogy személyesen biztosította lojalitása felől– Ha viszont a kormányfő nem tette volna lehetővé, hogy a miniszterek szabadon, lelkiismeretük szerint lépjenek fel az EU-tagság mellett vagy ellen, óriási lett volna a rebellió.

– Mint tapasztalt sajtószakember, mit üzen azoknak, a kontinensről érkezett munkavállalóknak, akiknek a referendummal kihúzták a lábuk alól a talajt?

– Bevallom, nem fogom fel egészen, miért annyira fontos az Európai Unió számára a munkaerő teljes, korlátlanul szabad mozgása. El kellett volna tudni fogadtatni azt az egyáltalán nem rasszista, legfeljebb kellemetlen véleményt, hogy amikor rövid idő alatt milliós nagyságrendű munkavállaló érkezik egy országba, óriási nyomás nehezedik a közszolgáltatásokra, főleg az egészségügyre és az oktatásra. A Nagy-Britanniában letelepedetteknek azt üzenem, hogy szívesen látják itt őket, és hozzájárulnak az ország gyarapodásához. Szeretném, ha nem éreznék, hogy rájuk csapjuk az ajtót. Meg kell érteniük, milyen fontos és sokaknak milyen problémát okozó ügy ez.

– A Brexittel nemcsak David Cameron politikai pályafutásának, hanem az ön ötéves kommunikációs igazgatóságának is befellegzett. Hol látja, keresi a jövőjét, visszatér a médiába?

– Nem, életemnek azon a szakaszán már egészen biztosan túl vagyok. Az elmúlt évek tapasztalatait valószínűleg tanácsadóként tudom majd legjobban hasznosítani.

 

craig-oliver


Sir Craig Oliver


1969-ben született Nottinghamben.

A skóciai St. Andrews-i Egyetemen angolirodalom-, majd a Cardiffban médiatanulmányokat folytatott.

1992-től különböző szerkesztői és vezetői munkaköröket látott el a BBC-nél és az ITV kereskedelmi televíziónál. A tömegtájékoztatásban elért legfelelősebb posztja a hírigazgatói volt a BBC globális angol nyelvű szolgáltatásainál, beleértve a BBC World Newst és BBC News Online-t.

2011. február 28-án került a telefonlehallgatási és manipulálási botrányba belebukott Andy Coulson utódjaként a Downing Street 10.-be mint David Cameron politikai és kommunikációs igazgatója.

Sir Craig 2014-ben vált el BBC-műsorvezető feleségétől, három gyermekének anyjától,
Joanna Goslingtól.