A varsói teher

A Varsói Szerződést egykoron – mint emlékszünk vagy tanultuk – azok az országok hozták létre, amelyeket kiszorítottak az európai egységesülés folyamatából. Ezen országok népei – mint tudjuk vagy hisszük – mindent akartak, csak ezt nem, de az ekkorra mindegyik érintett államban teljesen kiépült politikai rendszer lényege éppen abban állott, hogy a népet – természetesen – nem kérdezték meg sem erről, sem semmiről. Az Elbától keletre eső tartományok – jutalmul vagy büntetésként – egyforma csomagot kaptak a Szovjetuniótól, tekintet nélkül arra, hogy a második világháborút a győztesek vagy a vesztesek oldalán fejezték be.

Ami azt illeti, népünk történetesen arról az integrációról sem mondhatta el feltehetően igen erős véleményét, amelyet néhány hete – egyelőre sikertelenül – igyekeztek tető alá hozni a lengyel fővárosban az európai szélsőjobboldali pártok választott vezetői. Ha ítélkezhetett volna, a magyar nép minden bizonnyal kifejezte volna, hogy ebből a pártszövetségből nem kér. Ám hogy a szélsőséges pártcsalád integrált szervezete egyelőre nem jött létre, nem népünkön és kormányán múlott. A magyar kormány mindent elkövetett annak érdekében – népünk érdekeivel szemben –, hogy a varsói deklarációval megalakuljon a kontinens ultrajobboldali pártjainak azon frakciója, amely az Európai Parlamentben a második legnagyobb képviselőcsoportot alkotná, ha létrejön.

Egyelőre azonban e képviselők két frakcióban vannak szétszórva, plusz a Fideszben, amely néhány hónapja pártcsalád nélkül tévelyeg a strasbourgi brüsszeli üléstermekben, amióta elhagyta az Európai Néppártot. Hogy a Fidesz örökös elnöke miért egy szedett-vedett B-ligában kíván érvényesülni azok után, hogy idén tavasszal az európai fősodor elsőrangú pártszövetségét odahagyni kényszerült, ne firtassuk még (beszéltünk már róla korábban), mert egyelőre csak néhány tételmondat leszögezésére van terünk. Sokan ugyanis úgy tartják, hogy egy olyasfajta pártösszefogás, amely a múlt hónapban Varsóban meghiúsult, eleve irreális, mert e pártok karaktere nem engedi az egymáshoz való közeledést. Könnyű belátni, hogy a különböző országok nacionalistái aligha találnak közös hangot akkor, ha tényleg nacionalisták, különösen, ha közel laknak egymáshoz.

Egy román nacionalista például alighanem éppen egy magyar nacionalistát vet meg a legjobban, a holland nacionalizmus pedig éppen a német nacionalizmust tekinti ellenségének, és így tovább, amiként a magyar irredenták sem a környező országok nemzeti mozgalmaiban találják meg legfőbb ideológiai testvéreiket. Ez azonban csak akkor számít nehézségnek, ha nincs közös ellenfél. Amint a közös mumus árnya fenyegetően vetül a nemzeti konszenzusok széttagolt táborának sátraira, a sátorlakók kiszaladnak a közös mezőre, és békésen ölelik keblükre hozzájuk hasonlóan buta eszmetársaikat, és hamarosan olyan közös zászlót varrnak maguknak, amelyen összefolynak a szivárványszínek.

Íme, most van közös ellenfél. Fájdalom, hogy Európa az. A kontinens politikai és eszmei integrációja, amely egyként érdeke az itt élő valamennyi népnek, egyként csípi a szemét a rövidlátó ostobáknak. Az EU sikere dühíti röhejes ellenzőit, és erősíti összetartásukat; az oktalanok koalíciója a közös célok ellen szerveződik. Hogy ebben a vicsorító csapatban mit keres a vezető magyar kormánypárt, és mi ebben a félkegyelmű fenekedésben a magyar érdek, azt józan magyar és európai nem értheti, és jobb is, ha nem érti.

Ezért inkább annak megértése szükséges, hogy a sikeres európai nagyprojekt, az Európai Unió szétverése napjainkban kicsinyes orosz hatalmi érdeknek számít, és egyelőre az okozza a szélsőjobboldali európai pártok szorosabb intézményes összeborulásának elodázását, hogy akad e pártok között olyan, amelyiknek éppen az orosz imperializmus a legfőbb ellensége. Természetesen a lengyel tagpárt az, amelyik nem tud megbékélni az olasz, francia és más szélsőséges politikai pártok oroszbarátságával, bármennyire kifizetődő is ez nekik a legszorosabb anyagi értelemben is.

A Fidesz ugyanakkor, amely az orosz nagyhatalmi érdekek legerősebb kiszolgálója a térségben, továbbra is vezető szerepet kíván játszani a nacionalisták szövetségében, mert örökös elnöke ezzel a szervezettel reméli megmenteni európai befolyását és hazai hatalmát. Ez az egyszemélyes motiváció magyarázza azt a tényt, hogy a magyar kormány – szerencsétlen történelmünk számos korszakához hasonlóan – ismét a sötét erők táborában, a nemzetvesztők térfelén, a rossz oldalon áll.