A szex papja?

A botrányos életű szerzetest, a Szibériából származó, írni-olvasni alig-alig tudó, ám sokak hite szerint varázserővel megáldott Grigorij Raszputyint 1916 telén gyilkolták meg. A cári család s mindenekelőtt a német származású cárné kegyencét az udvar jelentős része (és a felső tízezer) a háborús kudarcok és a forradalomhoz közelítő belső válság okozójának látta.

Az utókor – a tények ismeretében – nem tulajdoníthat ekkora jelentőséget Raszputyin személyének. Inkább a züllés szimbolikus megtestesítőjének véli, aki bizonyos pénzügyi csoportok játékszereként cinikusan kihasználta, hogy az uralkodó és felesége – a Romanovokra jellemző vallásos bigottsággal – csodatevőnek hitte, aki képes a gyógyíthatatlan vérzékenységben szenvedő trónörökös, Alekszej meggyógyítására, és a gondviselés küldöttjeként a dinasztia védelmezője.

Paraszti őserő

Raszputyin is táplálta-e hiedelmeket. De a cárok, Miklós elődei szintén meg voltak győződve arról, hogy a nemesség, a polgárság, a kiterjedt család, a nagyhercegek (15 volt csupán akkor) és hercegek átláthatatlan, sokezres hálózata vesztükre tör. Csak az egyszerű muzsik, „a nép” szereti őket. Ezért II. Miklós udvarában állandóan kéznél volt egy-egy csodatévő, szent népfi, varázsló, sámán.

Ma már kevesen tudják: efféle szerepet töltött be az udvarban a költő, Szergej Jeszenyin is. Õ szép, szőke parasztifjúként testesítette meg – a cárné és a négy cárleány számára – a parasztság nemes őserejét. Többször vendégeskedett az udvarban, ahol megvetették a dekadens, romlott főváros „pesszimista” irodalmát, amelytől féltek. Jeszenyin nem ártotta magát államügyekbe, neki elég volt a nagy költőnek kijáró csodálat. Akár Raszputyin, ő is lármás életet élt. Nők, ital, nyilvános verekedések, amelyek rendszerint felülről leállított rendőri beavatkozással zárultak.

A józan ész szerint ennek óvatosságra kellett volna intenie az udvart, ám ott rágalomnak tekintették az ilyen híreket.

Az állami levéltár Raszputyin naplójaként egy másolatot őrzött, amely talán a forradalom idején került az állami dokumentumok közé. A szöveget „titkárnőjének” diktálta volna Raszputyin. (Õ maga semmiképp sem tudott volna ilyen hosszú, bonyolult textusokat megfogalmazni.) Az „eredeti” példány nem maradt fenn. „Ismeretlen litván másoló” anyagát őrizték évtizedeken át. A litván eredet magyarázhatta volna a helyesírási és nyelvtani hibák fantasztikus tömegét.

A szöveg zavaros emlékezés a nehéz gyermekkorra és Raszputyin életének eseményeire 1916-ig, haláláig. Új adatot nem tartalmaz. Viszont a levéltárosok, akik vállalták a sajtó alá rendezést, megjegyzik: a napló stílusa, szóhasználata általában megfelel a képnek, amelyet a kortársak beszámolói alapján Raszputyin egyéniségéről alkothatunk.

Egyetlen kényes beismerést leszámítva. Mind a kortársak, mind az utókor Raszputyin karrierjének „rejtélyét” rendkívüli férfiúi képességeinek tulajdonították. Már szibériai ifjúságában is ez a hír járta róla, amikor a „hliszti” nevezetű fundamentalista szektához csatlakozott, amely a szertartások végpontján szexuális őrjöngésben élte ki magát. A látszat mindenesetre az volt, hogy a szent ember karrierjét a nők mozdították elő, prostituáltaktól a nagyhercegnőkig.

A korabeli orosz közeget jól ismerő francia nagykövet, Maurice Paléologue szintén az előkelő társaság őrült miszticizmusával és a pap szexuális fölényével magyarázta Raszputyin átütő sikerét.

A gyanú – alaptalanul – még a cárnét is elérte. És még inkább bizalmas udvarhölgyét, Anna Virubovát, aki összekötő szerepet játszott az udvari világ és a sztárec között. Virubovát az ideiglenes kormány által életre hívott, az uralkodócsalád bűntetteit vizsgáló bizottság a februári forradalom után orvosi vizsgálatnak is alávetette. A testület megállapította: a csúnya, kövér, ostoba, minden szempontból kellemetlen Virubova – szűz. Hivatalosan ugyan férjezett, ámde párjától, egy részeges, szadista cári tiszttől épp azért választották el, mert a házasság „nem került elhálásra”.

A naplóból a közreadók arra következtetnek, hogy Raszputyin orgiáinak, a priapizmusát emlegető mendemondáknak nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk. Raszputyin alkoholista volt, szerette nőkkel körülvétetni magát, akiket alkalmanként vert is, ám mindez annak leplezésére szolgált, hogy férfiassága elég kornyatag volt. A csodapópa összességében akár impotensnek is nevezhető. Tán ennek alátámasztására körmölték az álnaplót.

A közreadók szerint is hamisítványról van hát szó – amire főként nyelvi bizonyítékok vannak –, ám elismerik, hogy az ismeretlen szerkesztő nem volt ügyetlen. És felelevenítenek egy régi, nyolc évtizeddel ezelőtti históriát. Ennek 1927-ben politikai háttere, célja volt. A már említett Anna Virubova naplójáról van szó...

Udvari szélhámos

A forradalom tizedik évfordulójáról szóló megemlékezések része volt „a múlt rendszer romlottságának” dokumentálása. Szó se róla, a Romanovok bűnei tényleg számosak voltak. Ezért is érthetetlen, mi szükség volt direkt hamisításra, nagy nevekkel szentesített áldokumentumokra. Az egyik „nagy név” Alekszej Tolsztojé.

A korszak irodalmának egyik legfényesebb tehetségét ekkor már „szovjet grófnak” nevezik a bolsevikok és az emigránsok is. Négy éve tért haza, irodalmi sikerei jelentős anyagi hozadékkal jártak. A morális ügyekben legkevésbé sem finnyás, felettébb cinikus Tolsztoj szövetségre lép egy P. E. Scsegoljev nevű történésszel, Puskin-szakértővel, aki a korábban már említett, 1917-es vizsgálóbizottság munkatársa volt, így hozzáférhetett a Romanovok bizalmas irataihoz is. Olyanokhoz, amelyek a viharos időkben eltűntek.

Alekszej Tolsztoj a történésszel közösen színművet ír A cárnő összeesküvése címmel. Ezzel egy időben egy szakfolyóirat közölni kezdi Virubova naplóját. Sokak szerint a napló a GPU megrendelésére készült, nem is annyira hazai használatra, inkább a fehér emigráció sorainak megbontása végett.

A színdarab nem érdekelte a hatalmat, de a „napló” vihart kavart. Feltehetően nem azért, mert az akkor még élő Virubova finnországi emigrációjából tiltakozott a hamisítvány ellen. Komolyabban esett latba, hogy a Pravda közölte Mihail Pokrovszkij, a kiváló történész cikkét, aki nemhogy hamisítványnak minősítette a közlést, de egyenesen károsnak nevezte, hogy a szovjet történettudomány hamis tényekkel kereskedik. (Pokrovszkij, akit Sztálin hamarosan félreállít, naiv volt. Nem hitte, hogy az általa szervezett történettudományi hálózat milyen sűrűn lényegül át hazugsággyárrá.)

Ám ekkor váratlan szövetséges bukkan fel. Vagy Alekszej Tolsztoj, vagy mások unszolására Olaszországból, Sorrentóból a létező legnagyobb tekintély, Makszim Gorkij jelentkezik. Gorkij ismerte Virubovát a szentpétervári időkből, és hitelesnek nyilvánította a naplót. De ez sem segített, a közlést leállították. Sztálin ezúttal Pokrovszkijnak ad igazat.

A Raszputyinról szóló legendák, filmek, regények száma áttekinthetetlen. Legkevésbé sem várható, hogy a részeges udvari szélhámos minősítése sokat változna. A Raszputyin-napló kiadása nem is ilyen célt szolgál. Üzlet. Ahogy eddig is az volt, rendszerfüggetlenül. Raszputyinnal nem lehet megmagyarázni sem a forradalmakat, sem a vérengzést, sem a bolsevikokat. Személye csupán botrányos epizód a Romanovok szomorú családi krónikájában.